Mi a kínai fenyegetés?

Ahogy a 80-as években Japánról gondolták Washingtonban, hogy gond lehet a sziget felemelkedéséből és megerősödéséből, most Peking áll az amerikai közellenséglista első helyén.
Ez a folyamat nem Trumppal indult. Az Obama-éra alatt szintén egyértelmű volt, hogy a Kínát körbevevő kereskedelmi szövetség építésével kívánják elejét venni a világ leghatalmasabb kommunista pártja terjeszkedésének. Ez volt a liberális-demokrata Fehér Ház stratégiája a csendes-óceáni térség szabadkereskedelmi megállapodásának tervével.
Emellett már akkor javában zajlott a kiberháború. A világtörténelem első, nagyhatalmak közti tűzszüneti megállapodását kötötte meg Kínával Obama: a kibertérben egymás kárára elkövetett támadásokat igyekeztek korlátozni, de inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ebben a már eleve paprikás hangulatban jött a kínai fordulat: a korábban meghatározott időre választott pártvezetői státust Hszi Csin-ping korlátlan időre magára íratta. Látható módon egy másik generáció képviselője Hszi, sokkal konfrontatívabb elődjeinél. Ehhez a fortyogó egyveleghez adjuk hozzá most Trumpot és az általa behozott Kína-héjákat a republikánus párt hátországából. Megválasztása pillanatától egyértelmű volt, hogy a Pekinggel szembeni határozott fellépés az egyik vezérfonala lesz. Ennek jegyében indult el a kereskedelmi háború, ahol az első kanyarokban még reménykedtek az elemzők és a gazdasági szereplők, hogy van kiút. De nincs. Hiszen Trump nem pusztán gazdasági célokat hajt a vámháborúval, ez hagyományosan egy politikai cél elérését szolgáló gazdasági eszköz.
A politikai cél pedig a kínai felemelkedés késleltetése. Ez mindenkori euroatlanti érdek, akárhogy nézzük is. 

Nem tesz jót egyik világrendnek sem, amikor túl közeli kihívók vannak: ezek szoktak világháborúba, vagy szaknyelven szólva hegemóniáért vívott háborúba torkollni. Ezt Európa sehogy sem tudná jól átvészelni.

A relatív béke fenntartása, az euroatlanti gazdasági és politikai érdekek érvényesíthetősége pedig most megköveteli, hogy Kínával szemben koalíció alakuljon az Atlanti-óceán két oldalán.

Nem azért, mert a kínai néppel baj lenne. Sokkal inkább azért, mert egy teljhatalmú vezető, egy gátlástalan kommunista párt és egy egyre felszereltebb kínai néphadsereg valódi fenyegetést jelent. Miközben az euroatlanti világrend előnyeit kihasználják – lásd kereskedelem, hajózási biztonság, a kibertér szabadsága nálunk –, addig házon belül mindezekkel azonnal visszaélnek: államilag agyontámogatott vállalatok, kínai kibertér lezárása nyugati cégek előtt, tőkeáramlás és tulajdon korlátozása Kínán belül. A mi érdekünk, hogy a játéktér hasonló legyen: vagy az atlanti szövetség is korlátozza a kínai jelenlétet a saját területén, vagy a kínaiak is beengedik a mieinket korlátozás nélkül.

Erről szól a Huawei-történet és minden más. Csakhogy – ahogy az lenni szokott – a szalámi taktika megint csak a demokratikus országokból álló atlanti szövetséggel szemben működik jobban, ezért fontos, hogy beszéljünk a teljes képről és a valódi, hosszú távú fenyegetésről.