Csak köszönöm!

Lehet, hogy meg kell hozzá öregedni? Hogy fel kell érni hozzá? A köszönömhöz? Biztosan. Mert valaha bizony nem köszöntem meg anyámnak, hogy..., a testvéremnek, hogy..., a fiaimnak, hogy..., annyi mindenkinek, hogy...  Annyi köszönömmel vagyok adós.

Hát köszönöm ma. Hogy az élet adta millió botlásom után is kijöttem minden gödörből, hogy a lelki fájdalmak után, ha vesztesen is, ha fájdalmakkal is, de mindig le tudtam mosni magamról a szennyet, hogy mosolyogni nem szűntem meg soha. Hogy a rosszat, a hivatalok gazemberségeit nem viszonoztam galádsággal, gyűlölettel, hogy soha nem zártam be szívemben egyetlen ajtót, ablakot sem.

Köszönöm a virág illatát, a nap fényét, a szellő simogatását. Köszönöm a madárfüttyöt, a tavaszi zsongást, az őszi tarka levelet, a hajnali égbolt csodáit, a fű zöldjét. A sok-sok, ezernyi fogyatékossággal élő csodaembert, a gyerekeket, akikhez munkám során közöm volt. Mennyit tanultam tőlük, mennyit kaptam!

Köszönöm az olvasás kegyelmét, a betű, az írott szó elképesztő, elvarázsló rejtelmeit, a jó könyv fulladásig varázsát. A mesét, amin eszmélkedtem, amit tovább meséltem a fiaimnak, amit néha balgán adtam át nekik, de amiből mégis megtanulták...

Köszönöm, hogy nem tudok közönnyel elmenni az elesettek mellett, mert én is mindig kaptam, ha kellett, s ma adok, ha kell. Szelet kenyeret, jó szót, megértést. Ha nem kaptam, nem sírtam sokat, lehet, akkor meg sem érdemeltem.

Köszönöm a zenét, nem, nem is a zenét, a nagybetűs Zenét köszönöm, amit, ahogy szinte minden más csodát, autodidaktaként fedeztem fel, s ami nélkül ma már élni sem tudnék.

Köszönöm, hogy kemények, szívósak, küzdők a gyerekeim, hogy számtalan gödrön, buckán át is hajlíthatatlan gerinccel mennek tovább.

Köszönöm életem sok-sok kitűnő valós emberét, s hogy modern is legyek, köszönöm a remek virtuálisakat is a fészbukon, a nem kedvelteket csakúgy, itt is, ott is, mert általuk is okosodtam, előbb találtam rá az útra, az én utamra. Közben ez a Weöres-vers jutott eszembe:

Üdvösség

Csak azért

az egyetlen napért

érdemes volt megszületnem,

amikor szeretni tudtam,

és szeretnek-e, nem kérdeztem.

Csak ennyi történt teljes életemben,

egyébkor szakadékba buktam.

Csak azért

az egyetlen napért

érdemes volt megszületnem.

Múlt VASÁRNAP ebédet akart főzni, de aztán mégsem ettek itthon, s a madártejet a gyerekeknek adta mind.

Kosáryné Réz Lola: Marinka három udvarlója