Fél éve voltam szlovákiai lakos, amikor megszületett. Ő volt az első „gyerekem”. Nem terveztem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer lesz egy saját kórusom. Mégis lett, a véletlenek különös összjátéka folytán. Vagy a gondviselés kifürkészhetetlen akaratából. Tavasz volt, húsvét közeledett. A plébániatemplom orgonistája megkérdezte, énekelnénk-e a férjemmel passiót. Beszerveztem még két barátunkat, és ha már úgyis együtt voltunk, megtanultunk még pár darabot. Gyerekkorom óta szenvedélyem a kóruséneklés, de a legjobban az egyetemi évek alatt kaptam rá, amikor a budapesti egyetemi lelkészség szkólájában énekeltem. A karnagyok, Orsi és Edit egy olyan világot nyitottak meg előttem, melyet a komolyzene kedvelői is kevéssé ismernek: a középkori zene birodalmát. Az esküvőnkön is a szkóla énekelt. Nászajándékul egy egész kottagyűjteményt kaptunk tőlük, így aztán volt miből válogatni.
A kis kóruskezdemény egyben maradt, sőt hamarosan terebélyesedni kezdett. Karácsonykor meg is tartottuk az első koncertünket. Hol máshol, mint Zsolna legrégibb, Szent István királynak szentelt templomában. Egy hónapra rá megszületett Sebestyén, az első „kórusgyerek”. Addigra már nevünk is volt. Mivel többnyire latinul énekeltünk, felütöttük a latin szótárat, és ráböktünk az egyik szóra: arcus – ív, boltív. Ez pont jó lesz, ez olyan középkorias. Csakhamar csatlakoztak hozzánk mások is. Jožko érkezése fordulópontot jelentett. Jožko orgonaépítő, és kicsit különc. Szabadidejében hordozható orgonákat készít, középkori ábrázolások alapján. Csak úgy, magának. Ő beszélt rá, hogy hangszereket is használjunk. Kezdett komolyra fordulni a dolog, egyre többet hívtak bennünket szerepelni. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam: pár éves zeneiskolai tanulmányokkal a hátam mögött a karvezető szerepében tetszelegni azért mégis vakmerőség. Összeszedtem hát a bátorságom, és elvégeztem a zsolnai egyetemen a zenetanár szakot. De addigra már Ajna, a második „kórusgyerek” is megérkezett. Az Arcus pedig rendületlenül működött.
Mivel mindketten énekeltünk a férjemmel (aki egyébként mielőtt velem találkozott, szilárdan meg volt győződve róla, hogy zenei antitalentum), a gyerekeinket is rendre magunkkal cipeltük a fellépésekre. Már kétéves korukban kívülről fújták a latin dalokat. Ajna ötévesen szólózott a koncerteken. Sebi féktelen természetét jóval nehezebb volt megzabolázni, ő csak később lett „rendes tag”, de nem bírta sokáig – mutálás után búcsút intett az Arcusnak. (Anya, de most komolyan, szerinted van, akinek tetszik ez a béna zene?)
Templomi kórusként kezdtük, aztán egyre több felkérést kaptunk várjátékokra, lovagi tornákra is. Magyarországon is jártunk: koncerteztünk Budapesten, Várpalotán és Hévízen. Mindegyik maradandó élmény volt. A budapesti út azért is emlékezetes maradt, mert 2006-ban még nem volt Schengen, és a határon kiderült, hogy a három basszusunk egyikének (az orgonaépítő Jožkónak) lejárt a személyi igazolványa. A határőr könyörtelenül leszállította a buszról, szegény mehetett haza Ipolyságról egymaga.
A magyarországi fellépéseken mindig énekeltünk magyar nyelvű darabot is. Többször láttunk vendégül Zsolnán magyar kórusokat. Remekül megvalósítottuk kicsiben a magyar–szlovák barátkozást. Énekeltünk magyar meghívásra Léván és Ipolyságon is. A repertoárunk jelentős része, a középkori magyarországi kódexek anyaga igazi magyar–szlovák közös kincs. A kórustagokra kedvezően hatott ez a légkör, egyesekre különösen is. Jožko néhány éve magyar nyelvkönyvet kért tőlem. Nem árulta el, mire kell neki. Aztán egyszer csak mindenki nagy ámulatára bejelentette, megnősül: egy kelet-szlovákiai magyar lányt vesz el. Újabban Rasťo is elkezdett magyarul tanulni. Ki tudja, mi lesz ennek a vége.
Persze voltak s vannak pillanatok, amikor elegem volt/van az egész kórusos hercehurcából. Például amikor nyolc hónapos terhesen, kőkemény hassal vonszoltam föl magam a lietavai várba, hogy éjszakai koncertet adjunk a várjátékok kissé már kapatos közönségének. Vagy amikor a próbára tizenötből négyen jönnek el. Vagy amikor mindenki rendszeresen otthon felejti a kottáit.
Ámde az Arcus minden tökéletlensége ellenére mégiscsak az én gyerekem – már tizenöt éve. Isten éltesse sokáig!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.