Rég volt. Még megboldogult aktív munkavállaló koromban. Pozsonyból autóztam hazafelé – a pozsonyi meg nem nevezett (nem német és nem francia) nagy stratégiai cég jött-ment talpnyaló kisfőnökei ismét jól felnyomták az agyamat. Hát mondom, Alistálon a benzinkúton veszek magamnak egy Rumbát – máig remélem, nincs benne rum. Látom a kutat, látom a kamionokat a parkolóban, meg hogy valami zsarutársaság is futkos közöttük. Állok a sorban Rumba-vétel ügyében, mikor befut egy fiatal magyarországi srác, egyenest a fiatal kutaslyányoknak szegezi a lenni vagy nem lenni kérést. Szüksége lenne beváltani forintot euróra, mivel a zsernyáktársaság azonnali pénzbüntetésre ítélte valami nagy-nagy bűneset miatt. Hát a lyányok összenéztek, tán még kacsintottak is egymásra, és kimondták a verdiktet:
– Lehet náluk váltani, de 300.
Hát, ekkor kissé megállt az idő. A srác kapásból nem tudta, mit is mondtak a lyányok, a lyányoknak sem volt kedvük ezt a témát túlzottan, esetleg hangos szóval konkretizálni, feszegetni – ki tudja, miért.
Nem szeretek nagyokat mondani és túlzásokba bocsátkozni, de eltelt kis idő, mikorra a srácnál – szinte hallatszott a robaj – leesett a tantusz, széles mosollyal, nevetve és hangos vidám szóval ily módon zárta le az ügyet:
– Ja, értem! Persze, így van, jusson másnak is. Jusson mindenkinek...
Jankó Gyula, Komárom
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.