A férjem apaként

Az én férjem aggódó típus. Mindig nyugtalan valami miatt. De sosem esik át a ló túloldalára. Tíz éve vagyunk egy pár. Milyen hosszú idő! Szinte kislány voltam, mikor megismertem. Egymás mellett lettünk azok, akikre a tíz évvel ezelőtti énünk büszke volna. Minden mozdulatát ismerem, minden egyes arckifejezéséről tudom, mit jelent. Ez kölcsönös: minden nézésem és hanglejtésem ismeri. Csak huszonhárom éves voltam, mikor a női problémáimra fény derült egy közös nyári kirándulás alatt. Azután nagyon gyorsan történtek a dolgok. Egy műtét, majd még kettő. És ő ott volt mellettem. Emelte a fejem, hogy inni tudjak a pohárból, a karjában hordott, mikor még nem bírtam lábra állni. Akkor ennek nem is örültem annyira, mint most, évekkel később. Tudom, hogy ez kovácsolt minket össze örökre. Mikor az orvosok azt mondták, hogy egy terhesség gyógymód lehetne a betegségre, habozás nélkül vállalta, akarta. Én csak álltam, pislogtam. Hideg zuhanyként ért a hír. Ő pedig folytatta a beszélgetést az orvossal. Egy szempillantás alatt eldöntötte, hogy nem kérdés, akarja a babát. Akkor még leginkább azért, hogy teljesen kiűzzük a testemből az endometriózist. Néztem őt, és nem tudtam elképzelni apaként. Fogalmam sem volt, hogy milyen érzéseket vált ki belőle a gyermekünk érkezése. Nem tudtam, hogyan fogja ez megváltoztatni a mi közös életünket.

Majd megszületett a kisfiunk. Ő volt az első, akinek a kezében volt. Az első öt perc, az első kontaktus. Apa és fia. Lelki szemeim előtt láttam, hogyan fogja a karjaiban. Abban a kék kórházi ruhában, amelyet a nővérek a szülés előtt ráadtak. Ebben a pillanatban én még a szülőszobában voltam, de éreztem, hogy valami átalakult. A szíve mélyén esküt tett, hogy ettől a perctől mindentől óvni és védelmezni fogja. Hogy a karjaiban mindig menedéket talál, hogy igazi cinkosok és jó barátok lesznek. Így is lett. Anya csak egy van. De apa is.

Kimondatlan gondolatok Benitől apának

Apa reggel elmegy dolgozni, és én szomorú vagyok. Mikor délután hazaér, annyira örülök, hogy a sikításomtól beszakadna bárkinek a dobhártyája. Jó ez. Apa, gyere gyorsan a szobámba, az autók közé. Apa tud vagy tízféle berregést. Autó, munkagép, traktor, sportmotor vagy hajó. Anya meg csak simán berreg. Egyformán. Apa ebben lepipálja anyát. Apa a nyakában visz, ha elfáradok. És akkor olyan nagy vagyok, hogy hangosan kikacagom anyát, milyen kicsi. Apa úgy tud hintáztatni, hogy szinte elérem a lábammal az eget. Ha puszit adok apának, mindig megjegyezem: szúr. De a puszitól apa teljesen odavan. Apának olyan jó cipői vannak, imádom hordani őket. Apa beültet az autóba, és elmondja, hogy ez a sebváltó, a rádió, még a gombokat is nyomkodhatom. Apával versenyzünk fűnyírás közben. Persze én mindig hamarabb az udvar másik végére érek a fűnyírómmal. Apa hátán a legjobb lovacskázni. Apával nézzük az ablakból, ha villámlik. És akkor nem is félek, mert ő itt van. Mindig apa visz bennünket anyával a doktor nénihez. És ha ott sírok, ők is sírnak. Apa megengedi, hogy odaüljek mellé, mikor dolgozik, és megnyomhatom a laptopján a Caps Lock gombot, az világít, ha benyomom. Apával tízszer is le- és felmegyünk a mozgólépcsőn, ha szeretném. Amikor rosszat álmodom éjjel, apa az ágyukba fektet. Mikor apa nagy hátához nyomom a fejem, visszaalszom. Apa szuper zenét hallgat, szeretem a Guns and Rosest. Ha elbújok a függöny mögé, apa úgy tesz, mintha nem látna. Nagyon szeretem apát. Onnan tudom, hogy szombat van, hogy apa még az ágyban van, mikor én felkelek. Ekkor gyorsan odamászom mellé, és felébresztem, hiszen csodás napunk lesz, apa, itt a hétvége. Együtt leszünk egész nap.

Még csak kétéves vagyok. Még csak két igazi jó barátom van: anya és apa. De úgy érzem, ez örökre szól.

Vanek Mária

A szerző a Minority Kids munkatársa

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!