Jaj de unom a politikát, mondogatom gyakran, bizonyos időnként itt is hangot adva ennek, meg annak, hogy ezért is olyan jó, áldásos és gyógyító a Vasárnap, mert politikamentes. Aztán hétről hétre olvasva, csak rá kell jönnöm, hogy tulajdonképpen minden politika. Az is például, hogy hiányoznak a kórházakból a szakorvosok; hogy ki milyen szemszögből néz bizonyos történésekre; hogy hogyan alakulnak át fokozatosan a családok a kor követelményeitől szorongatva; hogy milyen sorsokat kell megélniük sokaknak nem is annyira a másságuk, hendikepjeik miatt, mint inkább azért, mert a társadalom (mi, a többség) a perifériára sodorjuk és segítség nélkül otthagyjuk őket. Politika maga a kultúra is, az, hogy ki mely szegmensét műveli, támogatja; politika a lapok, médiumok tartalmának megválasztása, hogy ki kit szólaltat meg, és mennyire hagy parttalanul, helyrerakás nélkül locsogni; de ha úgy tetszik, akár egy receptgyűjtemény is lehet politika, ha piaci követelményeket kiszolgálva rakja elénk, mit együnk most.
Most, amikor meg már megint választás előtt állunk, nemcsak hogy még a vasárnapi ebéd intézménye is politika, hanem az is, ha nem politizálunk. Én nem értek a politikához, szoktam mondani ezt is, bár olykor eluralkodik rajtam az érzés, ha csak pár szekundumra is, vagy inkább felmerül bennem a kétely, a gyanú, mintha ellenkezőleg, jobban értenék hozzá, mint a legtöbb művelője. (Hasonló jelenséget gyakran érezni a Koperta szerzőinek opusain is.) No de ezek csak amolyan gyorsan múló pillanatok, a kis magyar kotnyeles én vagyok. Most például Kotleba magyar választóitól kérdezném meg szívesen, egy terembe terelve őket: hogy mi a fészkes jó fenéket képzelnek, várnak, mit remélnek ettől az embertől, az ő súlyosan kirekesztő politikájától – miközben könnyes szemmel éneklik a magyar himnuszt (az eddig is énekelhetőt, de most aztán tényleg!), és összevont szemöldökkel, rákvörös fejjel nézik oldalról, ahogy Párkányban leleplezik Štúr szobrát, s éppen ők, Kotleba legényei képezik hozzá a díszletet? Meg azt is megkérdezném tőlük (kihagyva a kézenfekvő kérdést: komolyan elhiszik-e, hogy a romák után nem a magyarok következnek), miféle logikát látnak abban, hogy egy unióellenes, az uniót kárhoztató, az onnan tűzzel-vassal kilépni akaró párt most képviselőket kíván bejuttatni oda. No, vajon mit kívánnak ott tenni közös hazánkért, Európáért? Ők vajon mitől óhajtanak megvédeni, és kiket?
Én, a kis magyar kotnyeles még azt sem értem, miért gondolja valaki azt, hogy a kibővült jogokkal élni nem kell, a fő, hogy kibővültek. Fiatal kollégám szójárásával élve, csak hogy értsék, olyan ez, mintha mostantól a DAC-drukkerek nem énekelnék többé a magyar himnuszt, mert már törvényileg is lehet. Vagy olyan ez, mint ami már van is, hogy magyar szülő nem íratja magyar iskolába a gyerekét, elég neki, hogy joga van rá, és lehetősége is, megtehetné. Szóval ha valaki azt mondja, nem vesz részt az uniós választásokon, mert neki aztán ganz egál, ki zsebeli be a lóvét, csak ő ne segítsen hozzá senkit, az gyakorlatilag azt mondja, jó neki a bezárt világ, hagyják őt szépen békén, döntsenek helyette és róla is mások.
Aztán majd döntenek. Nem lesz magyar képviselet, nem lesz józan, mérsékelt képviselet, lesznek viszont kotlebások meg mások, populisták, ügyeskedők, akik bezzeg, hogy részt vesznek, ha másban nem is, hát a szavazásban meg posztelosztásban mindenképp. Mi meg majd állhatunk a Duna-parton, ahol megszülettem, Štúr feje fölött bámulva a Szent István-i bazilikát, de mellünk dagadhat, mert közben harsoghatjuk a saját himnuszunkat. Bárhol. És fejünk felett elrepülhet megint a nikkel szamovár.
Én megyek.
Lehet, hogy az ember egyszer rossz VASÁRNAPi ebédet eszik, de attól még nem dönt úgy, hogy eltörli a VASÁRNAPi ebéd intézményét.
Emma Donoghue: Hétpecsétes titok
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.