Régóta foglalkoztat már a téma. Örülök, hogy végre szóba került a szingliség, ezzel kapcsolatban is a mozgáskorlátozottak, a fogyatékossággal élők magánya, társtalansága, kényszerű vagy önként vállalt egyedülléte. Nehéz téma, kissé ügyefogyottan kérdeztem rá az érintetteknél, aztán rákerestem a gyér szakirodalomban is, ám a válaszokat végül egy kisfilmsorozatból kaptam meg, amelyet egyik kedves barátom ajánlott. Nem tudtam abbahagyni a nézését, teljesen elbűvölt.
Diagnózis mint vetélytárs
A hátrányos megkülönböztetés vizsgálata során számos statisztikai adat közt böngészhetünk. Jelentős részükből kiderül, hogy ma már más a fogyatékossággal élők megítélése, és rendszerint csak a megkérdezettek alig egy-két százaléka gondolja úgy, hogy velük tudja a legkevésbé elképzelni az együttműködést szomszéd, barát, családtag, élettárs kategóriában.
Kár, hogy ezzel az érintettek nincsenek tisztában. Az egyik beszélgetőtársam, nevezzük Rolandnak, évek óta arra panaszkodik, hogy nem talál társat. Szingli, de véleménye szerint erről nem ő tehet. Hiába utaltam a statisztikai adatokra, melyek szerint a mozgáskorlátozottak integrációs esélyei, legyen szó itt akár párkapcsolatról is, alapvetően kedvezően alakulnak. Roland előszeretettel látogatja az orvosi rendelőket, és akkor van elemében, amikor a betegségéről beszélhet. Ezzel ellentétben azon sértődik meg a leginkább, amikor a várótermekben ülő, korban hozzá illő hölgyek csak a betegségéről érdeklődnek, nem pedig a hobbijáról vagy arról, hogy milyen mozifilmet látott legutóbb. Roland ugyanis jár moziba és színházi előadásokra, de ha szóba elegyedik valakivel, máris a gyógyíthatatlan mozgásszervi panaszait hozza elő botjára, elválaszthatatlan társára mutatva. Beszélgetésünk során elmondja: megbékélt a sorsával, a betegsége lett a társa, tulajdonképpen a diagnózisa mögé rejtőzik, nehogy csalódás érje, vagy visszautasítás a másik nem részéről.
Az akadályozó család
„Emberek vagyunk, speciális igényekkel, és nem egészségkárosodottak, nem mozgáskorlátozottak” – figyelmeztet egy másik beszélgetőtársam. A negyvenes éveiben járó férfi – nevezzük Tivadarnak – egy nála idősebb, egészséges hölgybe szeretett bele, s az viszonozza az érzelmeit.
„A családommal éltem harmincéves koromig, édesanyám minden idejét rám fordította, feladta a hivatását, a testvéreim besegítettek neki. Amikor megtudta, hogy különköltözöm, mert a párommal szeretnék élni, nagyon felháborodott, mondván: túl idős hozzám az a nő, nem is illünk össze, és majd úgyis faképnél hagy egy egészséges emberért. Nem így történt, s végül kiderült, hogy nem a korkülönbséggel volt a legnagyobb baj, hanem azzal, hogy külön életet szeretnék élni, ahogy azt más férfiak is teszik” – mondta Tivadar. Elmondta továbbá, hogy megszakította kapcsolatát a családjával, néhány barátjával. Igen, időnként felvetődik benne a gondolat, hogy ha netán elhagyják, akkor most már teljesen magára marad. A párja azonban mindig megnyugtatja, hogy ilyen sosem fordulhat elő, ők összetartoznak.
Tivadar időnként úgy érzi, ha nem ő volna a barátnője mellett, az többet járna szórakozni, táncolni, de így inkább itthon marad, vállalva a csendes száműzetést. A barátnőjét nem volt alkalmam megkérdezni, de közös ismerősöktől tudom, hogy nagyon jól megvan ez a páros, és talán jókor, kellő érettséggel és emberismerettel felvértezve találtak egymásra.
Önként vállalt magány
Harmadik megkérdezettem a családjával él, és amikor azt tudakoltam, mi a véleménye a szingli életmódról, azt mondta, nem igazán gondolkodott még rajta. Elfogadta, hogy vannak kiváltságosak, akiknek részük lehet párkapcsolatban, és vannak mozgássérültek, akik csak álmodhatnak róla. Aztán elmondta, hogy ma már a közösségi oldalakon speciális társkeresők találhatók a sorstársai számára, s hogy időnként belekukkant, elbeszélget néhány ismerkedni vágyóval.
Aztán átküld egy érdekes sorozatot, amelyben egy csodaszép ifjú hölgy egy súlyos testi fogyatékossággal élő fiatalembert választott magának, és rendszeresen mesélnek a mindennapjaikról. Rendkívül nagy nézettsége van ennek a sorozatnak, és bevallom, én sem tudtam levenni a szememet az élénk tekintetű fiatalemberről és az életükről, utazásaikról lelkesen beszámoló barátnőjéről. A fiatalember békét sugárzó tekintetében nem láttam olyasfajta félelmet, hogy esetleg nem felel meg a párjának, és kevésnek bizonyulhat. A lány valósággal ragyogott, amikor rátekintett a férfira, aki lehengerlő humorával újra és újra megnevettette őt. A legtöbb mozgássérült vagy más fogyatékossággal élő azért vállalja a szingliéletet, mert nem tud, nem mer teljesen megbízni a másikban. Önvédelemből marad egyedül, és elfogadja a helyzetét, mivel el sem meri hinni, hogy értékes, és sokat adhatna a társának.
Meggyőzi magát arról, hogy a magány egyenlő a biztonsággal, azzal a békével, hogy nem csapják be, nem bántják, s nem kell csalódnia. Én mégis inkább annak a halmozottan sérült fiatalembernek a csillogó tekintetével búcsúznék, aki megtalálta a szerelmet, a boldogságot, és minden este azzal a bizonyossággal alszik el, hogy másnap reggel úgy tudja ismét megnevettetni a kedvesét, ahogy rajta kívül senki más!
Száz Ildikó
A szerző az Új Szó munkatársa
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.