Önök írták

A tétovázó ember

Ha az embert megcsapja az éledő természet üde lehelete, és a nap fényözöne feleleveníti a természet valóságos, hatalmas erejét, ő maga ezzel szemben kicsinek, tehetetlennek érzi magát. A természet az, ami igazán képes megújulni. Nos, ezt a tehetetlenséget érzi a tétovázó ember is. Csak úgy unalomból belebámul a semmibe, a nagy semmibe, mélyen hallgat, de néha belehallgat a hamis hírekbe, vagy talán a kiszínezett mesékbe. Ízlelgeti a szavak értelmét, nem gondolkodik, mert a gondolat olykor nagyon tud fájni, de még mennyire, főleg, ha olyanoktól származik, akik a többséget csak kihasználni akarják. Kihasználni, de miért? Mert úgy érzik, arra születtek, hogy az ő kezük mozgassa a szálakat, még akkor is, ha a realitás mást kér, mást mutat. A vezér a saját elképzeléseinek a rabja, mindent saját fontosságérzete diktál, és ellentmondani neki nem ildomos. De mer valaki egyáltalán ellentmondani? Aki mer, az nyer (tartja a mondás), de nem itt, mert sokszor a dolgok lefolyása külső tényezőktől függően nem a valóságos sikert hozza, és a végeredmény misztikus. Az idő könyörtelen, ritkán ad alkalmat. Apropó, alkalom, ha van is, a benne rejlő pillanat vagy örök, vagy a végzet jele. Lehet választani, csak okosan. A tegnap már a múlt, a ma még a miénk, ám a jövő tettek nélkül csak kiszínezett illúzió, vad álom. Ítéletet mondani vagy panaszkodni bárki tud. Az igaz EMBER nagysága abban rejlik, hogy van jelleme, önuralma, a kérdésekre egyenes válaszokat ad, nem keres kibúvókat, kerüli az éles ellentéteket, figyel mások véleményére is, és szükség esetén képes megbocsátani. Nos, ember, ne hezitálj, éld az életed valóságos, általad megszabott keretek között, saját elképzelésed és lehetőségeid szerint. Zárszóként egy idézet a Hamletból: „Van egy istenség, aki céljaink formálja végre, bármiképp nagyoltuk.”

Szabó István, Kassa

Az iskolakezdésről

A beíratás az alapiskolákba és óvodákba csakis a szülőkön múlik. Demokráciában élünk, minden szülőnek jogában áll eldönteni, milyen tanítási nyelvű intézménybe íratja gyermekét. Tudom, sőt meg vagyok róla győződve, hogy minden szülő a legjobbat akarja gyermekének. De ne csodálkozzunk, ha a magyar iskolák Szlovákia-szerte hasonló sorsra jutnak, mint a Zoboralján. Szerintem, ha egy faluban megszűnik és többet nem lesz magyar iskola, arról a falu lakosai tehetnek leginkább. Ha több magyar gyermeket íratnának magyar alapiskolába, minden másképp lehetne. És még csak az államot, a kormányt sem lehet hibáztatni, nem ők íratják be a gyerekeinket. Ma már az államnyelvet, a szlovákot magas szinten oktatják a magyar iskolákban. Nem létezik, hogy a gyerek ne sajátítsa el. Az idegen nyelveket ugyancsak magas szinten oktatják. Nem is szólva arról, hogy tanulnak magyar történelmet, irodalmat, és ez elengedhetetlen a magyar identitástudathoz. Aki egyszer szlovák iskolába járt, az a gyermekét is szlovákba fogja járatni, már csak kényelemből is, gondolván, könnyebben tudja ellenőrizni a tanulását. Így a szlovák iskolába járás egyfajta láncreakciót indít el. Tudom, a legfontosabb az, hogy legyen valakinek munkája, ha lehet, jól is keressen. No meg főleg mindenki egészséges legyen. De az anyanyelvünket, identitásunkat azért ne adjuk fel. Ne állítsa senki, hogy az nem lényeges. Fontos, hogy tudjunk szlovákul, de a szlováknyelv-tudásunk ne az anyanyelvünk, identitástudatunk kárára történjen. Azt mondja a szólásmondás, hogy ahány nyelven beszél valaki, annyi ember.

Vass Tibor, Köbölkút

Anyák napi köszöntő

A közelgő anyák napja alkalmából küldöm ezt a kis verset minden anyukának, amit valamikor az unokám írt az édesanyjának. Tisztelettel egy nagymama:

Varga Zsuzsanna, Patonyrét

Az én anyám

Amikor megszülettem,

Karjaidba vettél,

Én arcodba nevettem,

És te rám nevettél.

Ha sírtam, megnyugtattál

S dédelgettél engem,

Arcomra csókot nyomtál,

Úgy szerettél engem.

És az idő egyre csak telt,

Kicsit öregedtél.

A táskádba napló helyett

Szemránckrémet tettél.

Rövid, sűrű hajaddal

Még most is játszik a szél.

Igaz, néhány ősz hajszállal

Már gazdagabb lettél.

Amazonok Felső-Gömörben

Az Amazon folyó menti harcias nők, kik egy törzsben csoportosulva harcoltak a férfivilággal, lekerültek a napirendről. Helyettük a vámpírság jött igen nagyon divatba a világhálón (magyarul az interneten). Emígyen behálózva szipolyoztatnak erkölcsi hullává a honatyák a kormányoldalon, hogy a többieket ne is említsem. Nőket, akiknek ma gondjait szóvá teszem, szintén csábítanának. Igaz, munkával, mivelhogy megözvegyültek, esetenként másképpen elhagyatva rászorulnak egy kis ház körüli segítségre, többnyire fafelfűrészelésre, -hasogatásra. Mert a gyerek/-ek vagy kicsi, vagy külföldön, meg hasonlók. Egy ilyen nő ekképpen mesélt a problémáról: – Csak kivárom, ha már ígérkezett. Meg is jön. Ebédelni. Azután széjjelnéz a portán, mit lehetne „békekölcsönként” kikunyerálni. Dolgozik is, cigarettaszünetekben tele van bölcsességekkel meg udvarlási próbálkozásokkal… – Ez egy Rozsnyó környéki eset.

Egy Pelsőc környéki asszony meg azt mondja: – Pontos volt, ahogy megígérte. Hozzá is fogtunk. Ám az első három darab (nem méter!) fa után bejelenti: „kávészünet”! S ezt teszi még párszor ebédidőig.

Ezek a nők mindkét esetben, teszem hozzá, egymástól függetlenül, vettek maguknak egy láncfűrészt, és aprózzák a fát akkor, amikor akarják, meg annyit, amennyiben a kedvüket lelik. Aztán mikor befűtenek, minduntalan visszaköszön egy verstöredék: … vidáman dúdol a kályha / mintha várnák valahol / kályha mellett a vén kandúr / önfeledten dorombol.

Belülről meg fűti őket az egészséges önérzet. Ezek a felső-gömöri amazonok, „ámasszonyok”, mint ahogy Jókai a regényeiben többször is tréfásan megjegyezte. A köznyelvben meg be-belopódzik a stihlkás menyecske elnevezés a kardos menyecske helyébe, kiszorítva azt a rátermettség, életrevalóság jegyében.

A Dumás, Rimaszombat

A harmadik nagy találkozó

Március 28–29-én került sor az izsai Döme Károly Alapiskola és Óvoda épületében a 3. nagy találkozóra. Skopp Ildikó, a londoni Metropolitan Egyetemről újabb diáktársát hozta el. Salma biokémiát tanul, jelszava: „Azt az életet éld, amit megálmodtál!” A 23 éves, négy nyelvet beszélő egyetemista ereiben spanyol–marokkói vér folyik. Érdekes előadásában beszélt a Spanyolhonban eltöltött kilenc évéről, majd a marokkói világról, ahol tíz évig élt. Érettségi után férjjel az oldalán Kínában tanult, de a tolmács szak, amire szülei kényszerítették, nem tette boldoggá, házassága is rémálom volt, így visszatért Európába. A francia reptéren fedezték fel férje általi bántalmazásainak nyomait, s Franciaországban gyógyították egy évig. A sors ezután Londonba sodorta egy kirándulócsoporttal. Itt látta meg a lehetőséget álmai megvalósítására, és sikerrel is járt. Ma boldog ember. Prezentációjában bemutatta Madridot, Marokkót, Hongkongot, másnap Franciaországot és Londont. S persze elhozta az előző látogató, Omer Eraslan török egyetemista ajándékát, a híres török cukorkát, amit a közönség örömmel kóstolt meg.

A másnapot Chren tanító néni diákjai tarkították prezentációjukkal. Angol nyelven mutatták be a vendégeknek Szlovákiát. Az összejövetelt megtisztelte Izsa polgármestere, Domin István is. Ennek a találkozónak is emberformáló ereje volt, hiszen Salma olyan dolgokat tolmácsolt a diákoknak, mint hogy más emberek megsegítése ad értelmet életünknek, bármi történik is, soha ne adjuk fel álmainkat, de az álmokért tenni kell, keményen dolgozni, s a legfontosabb, amit tehet egy diák: tanul. Mert a tanulás fegyver céljaink eléréséhez. A nyelvtanulás lényeges, más kultúrák, emberek megismerését teszi lehetővé. Sokat kell utazni, mert, aki ezt nem teszi, annak bezárul a világ.

Egriné T. Szonja, Komárom

Üzenet Berzétére

Nemrégiben egy kassai irodalmi társulat, a Pravé orechové felkért, nem volna-e kedvem lefordítani magyarra egy könyvet, ami több elbeszélést tartalmaz Berzéte (Brzotín) falu múltjáról. Az irodalmi társulat tagjai ugyanis azzal foglalkoznak, hogy összegyűjtik a falvakban, városokban megtörtént eseményeket, azokat elbeszélésbe foglalják, és kiadják, hogy megmaradjon az utókornak. Ennek a kérésnek eleget téve fordítottam le a könyvet. Mondhatom, nagy élményt nyújtott, és szórakozást a munka mellett. Szinte magam előtt látom még most is az utcákat, az embereket, a helyzetet, ahogyan a faluban kolhozosítottak, és szövetkezetet kezdtek alapítani. Nagyon hűen ecsetelték az eseményeket, kiszínezve, átszőve vidám jelenetekkel a saját fantáziájuk szerint. Elképzelem a szegény cselédlányt a malomban, Ágnest, aki gyakorta megesett, vagy a kancsal Tibit, a pálinkafőzőt, aki egy vizsgálat során lebukott, és éjszaka mind kilocsolta a kifőzött pálinkát és a cefrét az udvaron, de még a gyümölcsfákat is mind kivágta. Minek a gyümölcs, ha nem lehet belőle pálinkát főzni? Vagy a suhancok, akik a várba jártak kincset keresni, és a végén hogyan jártak pórul. Nagyon köszönöm a társulat vezetőjének, Slavomír Szabónak, Bolcsó Szilviának, hogy megtiszteltek ezzel a feladattal, továbbá köszönöm a berzétei polgármesternek és a vezetőségnek a közreműködést. Köszönöm azoknak a berzétei embereknek, akik még emlékeznek ezekre a megtörtént dolgokra, és elmondták az íróknak. Látatlanban is megismertem a falut és a lejátszódott történeteket.

Tóth Éva, Kassa

Ady-verseny a szakközépiskolában

A költészet napját, április 11-ét a dunaszerdahelyi Szabó Gyula 21 Szakközépiskolában Ady-versennyel ünnepelték, melybe szabad elhatározással kapcsolódtak be a szakközépiskola diákjai. A könnyed vetélkedő Ady életéből, költészetéből merített. Duborszky Attila magyar–történelem szakos tanár volt az ötletgazda, támogatta őt Nagy Tibor, az iskola további magyar szakosa. Cél felhívni a figyelmet magyar irodalmunk híres egyéniségeire, megszerettetni a verseket a 21. század informatikai beállítottságú diákjaival. Ady Endre a magyaroknak azt jelenti, amit a szlovákoknak Ivan Krasko.

Kónya Ilona tanár

Kedves Vasárnap!

Szeretném, ha leírnák a Vasárnapban felháborodásom a magyarok jogait tipró intézkedésről. Az emberek azért választottak, hogy olyanok jussanak pozícióba, akikben hisznek, hogy segítségre találnak. De sajnos Bugár Bélában már csalódtak. Egyik cikkükben olvastam, hogy viselkedtek a gyerekkel a kramárei kórházban. De hogy még a történelmünket is sárba tiporják, és pénzbírságra ítélik azokat, akik egy focimeccsen eléneklik a magyar himnuszt, ilyen törvényt hozni szerintem nincs joguk. Azzal kellene foglalkozniuk, hogy az emberek ne az utcán lakjanak, mert ezért az országért keményen dolgozunk egész életünkben. 300 euróért nem lehet lakni, enni, nem beszélve a drága gyógyszerekről. Az anyukáknak 230 euróból kell megélniük kisgyerekükkel. Ezzel kellene foglalkozniuk, nem azzal, hogy ki milyen nyelven beszélhet. Tisztelettel hű olvasójuk:

F. J., Komárom