Az ember, aki manzárdba ment fel

hogy elég! hogy elég! elég volt!

(…) Legyen vége már!

(…) Szóljanak a harangok,

szóljon allelujja!

(…) Legyen vége már!

Aki halott, megbocsát,

ragyog az ég sátra,

Testvérek, ha túl leszünk,

sohse nézünk hátra!

(Babits: Húsvét előtt)

És kiköltözött a Dunára.

Túl vagyunk, nézzünk hátra.

(nagypéntek)

K. Dezső a „Dunán”, a devidá­meza csónakházban, szárazföldi kabinjában, + terasz. Jön vissza a vizesblokkból (vécé, mosdó, zuhanyzó, meleg víz), Guszti egy pontyot tisztít a parti csapnál, K. Dezső (jó rossz szokásához híven) valamit poénkodik, fénylő pikkelyek peregnek a pontyról (Ichtys, ΙΧΘΥΣ, ikhthüsz: 1. a hal görög neve. 2. Krisztus-monogram, melynek betűi a keresztény hitvallás akrosztichonja: Ι(észousz) Χ(risztosz) Θ(eou) Υ(iosz) Σ(ótér) = Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó), megáll a kés, meghalt Laci. K. Dezső lassan fogja föl, a bérlőtárs a sor (útjelzőn: Kócsag utca) elejéről, ezért nem jöttek, ilyenkor már mindig kint vannak. Guszti felhívta a feleségét, Laci kórházban, ha jobban lesz, jövünk. Aztán újabb telefon, reggel 8-kor meghalt. Nagypénteken. Fájt az oldala, nem ment orvoshoz, februárban rálépett egy vaslemezre (villanyszerelő, de mindenhez értett), elesett, fájt a bordája, orvos, röntgen, valami tályog, ez fájt. (Ezek az alattomos valamitályogok.) Mért nem jött be, ember?! Azonnal műtét. Mondja Guszti, és felboncolja a pontyot. Vastagbél, vékonybél, katéter, tüdőgyulladás. Újabb műtét. Megállt a szíve. Ötször élesztették újra, ötször támadt fel, aztán. Guszti kidobja a ponty belsejét, ki-, lemossa. Laci felesége kijött a Dunára, és majd kint is marad, K. Dezső nem találkozott vele, majd. Az örök vidám Laci, mindig szólt nála a (jó) zene, most hallgat a terasz, a kabin. Ült kint a stégen, kisszéken, horgászott, mikor bejött, megittunk egy felest. És még egyet. Most egyedül iszom, kimegyek a stégre, telihold van, nagypénteki telihold. Egy hattyú úszik a Duna közepén, felrepül, elrepül a csőhíd felé. In memoriam. Oh lassan szállj és hosszan énekelj, / Haldokló hattyúm, szép emlékezet!... 

(nagyszombat)

Apám szombaton halt meg, még éjfél és az őszi óraátállítás előtt, vasárnap reggel jött a hír (ez a „protokoll”). Temetés előtt még láthattam a „sírkamrában”, orra nagyobb lett, feküdt arccal a plafon (az ég?) felé. Simogattam a hűtőharmatos haját, csak azt, hozzá nem értem. Anyám az arcát is, homlokát. Sírt, én (és öcsém) nem. Aztán még egyszer láttam, az ajtórésben, többet nem fogom. Legközelebb és utoljára akkor, mikor földbe kísértük a hamut. Barátom édesapja is szombaton halt meg – mi ebben a különös? Hétfő, kedd, szerda – napok a Nagy Semmi ellen, különben bele is őrülnénk. Kell valami koordináta. Rend. Másodpercek, percek, napok, hetek, hónapok – karácsony, húsvét, karácsonyig tart a húsvét, húsvétig a karácsony. Ki van ez találva. És (de) valamikor (valamelyik nap) meg kell halni. Most és halálunk óráján. Apám karórája, amit anyámtól kaptam, két és fél évig még járt, nemrég állt meg, háromnegyed kilenckor. Reggel, este? Nem mindegy? Az örökkévalóságban? Az örökké valóságban.

Hét hónap alatt (mi az a hét hónap, az örökké valóságban) halt meg Balmazújvárosról Marika és Lenke néni, Pista és Jani bácsi. Először Marika néni, a hajdúszoboszlói nyugdíjasotthonban, 88 évesen (megnyugszik az ember, hát igen, ebben a korban…), agyvérzés. Aztán Lenke néni, a húga, otthon elesett az udvaron, debreceni klinika, ott. Pista bácsi hat hónappal felesége, Marika néni után, 94 évesen, ő is a hajdúszoboszlói nyugdíjasotthonban. A halál oka: végelgyengülés. Végül Lenke néni férje, Jani bácsi, felesége halála után öt és fél hónappal. Miért írom ezt, lajstromozom a halottakat? Mert nagyszombat van, s határtalan az Élet.

(húsvétvasárnap)

Hajnal van, K. Dezső ébren, a mellette lévő ágyon édesanyja alszik, nehezen lélegezve, arccal a plafon (az ég?) felé, K. Dezső nézi. Locsolkodni jött, látogatóba. Kimegy, hugyozik, vissza, a szokásos hajnali menetrend. Édesanyja is felkel, kimegy (kelj fel, és járj!), visszajön, betakarja a fiát, aki dühösen ledobja a takarót, meleg van, fűtenek. Hallgatja édesanyja lélegzését, ez jó. Feltámadás nincs, élet van. Reggel édesanyja öltözik, leveszi a hálóinget, K. Dezső nézi sovány hátát – illik ezt? Nézi, megfigyelő, K. [föl(d)mérő] Dezső. K.ívülálló. Dehogy is, hozzátartozó, jól titkolja. A falon, szemben esküvői kép, balra édesapja arcképe, ez volt kint a ravatalon is. De húsvétvasárnap van. Föltámadtam, jaj, föltámadtam.

K. Dezső kimegy, már mindenki az asztalnál, köszöntik, feltámadott az Úr!, válaszol, valóban feltámadott?”. Sonka, torma, tojás, kalács, ahogy kell. Délelőtt bemegy édesanyja szobájába – karosszékben ül a tévé előtt, két kezében távkapcsolót szorongat, fejét lehajtva alszik. A tévében Sport1, a Düsseldorf labdarúgócsapatának sportorvosáról nyilatkoznak elégedetten a labdarúgók, anyám nem látja. Ebédre húsleves csigatésztával, szabolcsi (édes) töltött káposzta, rántott húsok, sütemények. Vacsorára a reggeli.

(húsvéthétfő)

Meglocsolja édesanyját, hajtsd le szépen a fejedet, aki persze bepakol, vigyél mézet is, tiltakozik, az télen kell, és nehéz, de viszi azt is. Taxival az állomásra, csak Hatvanig van helyjegy, na, nem elég, hogy át kell szállni vonatpótló buszra, sebaj, megoldom. A vonaton elbóbiskol, és azt álmodja: Tolcsván van, húsvéthétfőn, Dezső bácsiéknál kezd, hubertus, bor, sütik; aztán a többi ismerős, Mariska néni az iskolában, itt is terített asztal, és a kertben, a köszméte (itt így mondják az egrest) bokor alatt leterítve a pokróc, alszik, kipiheni az eddigieket, aztán tovább, a Lógerra (első) szerelméhez; és álmában nincs ott a vőlegény, kap egy piros tojást és egy fényes egyforintost. Hatvannál ébred föl, átszállás, előkészít egy ötszázast, ez a helyjegyem, de a kalauzt nem kell (nem lehet) megvesztegetni, megnézem, van-e szabad hely, van, nem is egy (sokan maradtak helyjegy nélkül), válogathat, leül a legcsinosabb hölgy mellé. És megállapítja, nemcsak a Combinón, hanem a vonatpótlón is ő legöregebb.

A Keletiben (még egy) vonat, és már nagyon kell hugyoznia – felszáll, zárva mindkét vécé, mit tehet, le, és mint aki a sínek közé… Szemben egy mozdony, vezetővel, nem dudál. Nézi a fogyó holdat. Kalauznő jön, mutatja a jegyét, ilyet még úgyse látott, a hölgy olvassa, Kazincbarcika–Pesterzsébet; leszáll, a kabinban kipakol, a parti csapnál fogat mos – egy hattyú úszik a Duna közepén, felrepül, elrepül a csőhíd felé. Ó, drága hattyúk, / csóktól ittasult / koponyátok bukjon / józanító, szent vízbe.

A szövegben Petőfi-, Ady-, Kosztolányi-, Hölderlin- (Tandori Dezső fordításában) és bibliai idézetek.