Sorsok - Pityu

Ebédre puccba vágja magát, s türelmesen várakozik, hogy utána leülhessünk beszélgetni. „Édesapám már nem él, 2001-ben meghalt. Rákos volt, de infarktus vitte el; kilenc és fél éves voltam. Édesanyámmal és a három testvéremmel maradtunk” – kezdi, s közben nem kalandozik el a tekintete, a szemembe néz. Egyszerű, de szelíd, inkább bátortalan emberként hat rám, persze ennyi idő alatt nehéz valakit kiismerni.

15 évesen kezdett inni

Emlékei szerint nagyon szegényesen éltek, még az is gond volt, hogy iskolába járjanak. Festő-mázolónak tanult volna, de az iskolát nem fejezte be. Az anyagi helyzet miatt – mondja. „Elkezdtem dolgozni a pozsonyi piacon.” Egyszerűen fogalmaz, néha csak tőmondatokban. Sokszor úgy kell kihúzni belőle a szót. Az ellen viszont nem tiltakozik, hogy a kollégám fényképezze.

Fél évig dolgozott Főréven, egy falubeli ismerősével járt be a fővárosba. Így mondja, az utóbbi időben, ami engem kicsit megkever, mert az iskola óta jó néhány év kiesett. De egyelőre nem bolygatom, majd alkalmat kerítek rá, hogy pótoljuk. Most próbálok visszatérni a családhoz: hogyan élnek, megvan-e a házuk, vagy eladták. „Még nem, de el fogjuk.” Megint nagyon tömör a válasz. Aztán mégiscsak megtudok többet is. „A nővérem vette oda a gyerekeket.” Meglepetten nézek rá, hogy neki is vannak gyerekei. „Nem az enyémet, a keresztgyerekeimet.” Később Szőcséktől tudom meg, hogy ezek Pityu ikertestvérének a gyermekei.

„Voltam aztán beteg, így kerültem a bazini kórházba”. Folytatom a tudakozódást, hogy miképp jutott oda. „Agresszív voltam.” Ránézek fotós kollégámra hitetlenkedve, hogy ez a szelíd kinézetű fiú vajon lehet-e agresszív. „Mit csináltál?” – faggatom Pityut. „Mindig kiabáltam, verekedtem.” Ezt nyilván akkor csinálta, ha lerészegedett. Nem tévedek. Eljutunk az alkoholhoz.

– Mikor kezdtél inni?

– Tizenöt éves koromban.

– Otthon, vagy bementél a kocsmába? Adtak gyereknek alkoholt?

– Társaságban ittam. És ittam – ismétli alig hallhatóan, szinte suttogva.

– Annyit is, hogy aztán nem tudtál magadról?

– Tudtam, annyira nem rúgtam be, hogy haza kellett volna vinni. Megvolt a határ.

Ebben persze nem vagyok annyira biztos.

Epilepsziára alkohol

Pityu egy hónapig volt Bazinban. Amikor a kezelésre terelődik a szó, azt mondja, csak azokat a gyógyszereket kapta, amelyeket magával vitt. Ezt aztán még kevésbé értem, de hamarosan fény derül rá, hogy miért szedett előtte gyógyszereket. Mert epilepsziás. Mély lélegzetet veszek, s eltart, míg újra megszólalok.

– Hát, epilepsziára meg különösen jót tesz az alkohol! – csóválom értetlenül a fejem. – Ez neked nem jutott eszedbe?

– De, már volt úgy, hogy fél évig nem ittam, aztán megint.

– Mit ittál?

– Bort vagy pálinkát. Ezt is, azt is. Több volt a bor.

Visszakanyarodok tizenöt éves korához, amikor kimaradt a szakmunkásképzőből.

– Utána a futballpályán segédkeztem a faluban.

– Ott is ittál? – kérdem, mert beugrik, hogy előbb azt mondta, 15 éves korától benne volt az életében az alkohol.

– Néha – hajtja le a fejét.

A beszélgetés elején sokkal vidámabb volt a hangja, erőteljesebb, nyíltabb, most egyre halkabb. Mintha belefáradt volna az emlékezésbe.

Egy év a központban

Bazinból a testvéréhez költözött, ő már nyilván előtte érdeklődött, hogy mi legyen a további megoldás. Az orvos Nagykeszit ajánlotta, s Pityu nem tiltakozott. „Megpróbálom – mondtam.”

Februárban volt egy éve, hogy bevonult. A munkát nem veti meg, szívesen elvégez bármit. De vajon hogy viselkedik? Szőcs Gizella, az otthon egyik vezetője, épp kávét hoz, hallja, miről beszélünk. „Ha sarokba szorítják, vagy ha nem úgy van, ahogy ő elképzeli, akkor előfordul, hogy felkapja a vizet” – szólal meg Gizella. A fiatalember nem tiltakozik, egy ígérettel próbálkozik: „Még dolgozom rajta.” De kezet nem ad rá, azt viszont jól fogadja, hogy visszajöjjünk s meglátogassuk. Még egy mosolyt is kapunk, és a hangja újra erőre kap.

– Mi lesz ezután, hogy lejárt az egy év?

– Átmegyek a félutasba, és dolgozni fogok.

– Ez nagyszerű – jegyzem meg. – Főleg, ha meg tudod tartani, hogy nem iszom, nem veszekszem.

Egy kurta „igen” a válasz.

– Az asztalt sem verem, nem is piszkálódom.

– Nem létezik – ez már gyorsan jön.

– Őszintén remélem – nézek rá, és ismét tiszta a tekintete. – Sokkal jobb szórakozást is lehet találni.

– Sokat olvasok, mindenféle krimit, fönt az emeleten van egy könyvespolc. Magyarul olvasok, magyar iskolába jártam, a szlovákot nem értem meg. Szeretem a sportot, nálunk, a faluban jó a kézilabda meg a foci. Én is elkezdtem focizni, de a térdem miatt abba kellett hagyni. Itt újra focizgatok.”

Családi örökség

Szegény családban nőtt fel, ezt ő maga is mondta. Ami pedig még inkább nyomot hagyott, hogy a szülők ittak. Van egy ikertestvére, és ők a legfiatalabbak. A legidősebb nővérük próbálja felkarolni az egész családot – még a párkapcsolata is ráment erre –, magához vette a húga gyerekeit, akiket előzőleg állami gondozásba vettek. Odavette magához az anyját, hogy ne alkoholizáljon, hanem segítsen neki a gyerekek nevelésében, mert ahhoz, hogy ezt anyagilag bírja, neki is dolgoznia kell. Pityut is ő juttatta el az újraszocializáló központba. Nagyjából félidőnél jártak, mikor kiderült, hogy nem tudják tovább fizetni az ott-tartózkodását. Az otthon vezetősége ennek ellenére vállalta, hogy folytatják a kezelést. Mindig van néhány ember, aki hasonló szociális körülmények közül kerül hozzájuk, s előáll ilyen helyzet. Pityu az elmúlt hónapokban többször volt alkalmi munkán a szemben lévő telepen, s az ügyvezető igazgató meg volt vele elégedve, hajlik rá, hogy felvegye. A fiúnak ez nagy lehetőség, mert közben a félutas házban. lakhatna A nagykeszi Reménység Reszocializációs Központot vezető Szőcs házaspár három évet ajánlott fel neki, ennyi kellene, hogy természetessé váljon számára az alkoholmentes élet. Most a harmadánál tart.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!