Egyben az élete

Honnan ez a mérhetetlen derű, nagy erővel áradó életöröm, amely elválaszthatatlan a lényétől, s a nőiességének is különös fényt ad?

Hoztam is, kaptam is, tanultam is. Székesfehérvári lány vagyok, ott találkoztam még a főiskolai felvételi előtt Tanai Bellával. Neki köszönhetem, hogy én ezt a pályát el mertem kezdeni. Ennek az édes polihisztornak, elképesztően kulturált embernek. Együtt játszottunk egy darabban, és már a próbák idején elkezdett velem beszélgetni. Mindig oda ültem, abba a sarokba, ahol ő ült, őt akartam hallgatni. Aztán vége lett ennek az előadás-sorozatnak, és megengedte, hogy felmenjek a lakására, verseket mondott, megmutatta a rajzait, meghallgatott, foglalkozott velem. Bölcs, elegáns, áradó személyiség volt. Ha valaki csak egy picit akart kapni abból, amit ő tudott, gondolkodás nélkül odaadta neki. Hatalmas tudásanyag hordozója volt, mégsem kérkedett vele soha. Minden alkalommal éreztem, hogy nagy csomagot kaptam tőle, de azt is, hogy még mi minden maradt a puttonyában. Tőle tanultam meg, hogy annál nagyobb öröm, mint hogy az energiádat, az örömödet oda tudod adni másoknak, talán nincs is. És lehet, hogy ezért lesz az ember színész. Hogy tessék, nektek is legyen abból, amit én kaptam. Hogy ti is azt gondoljátok: gyönyörű a világ. Ha bármi rossz történik is velünk, a következő pillanatban már jöhet egy újabb csoda.

Nagy elánnal jött ki a főiskoláról, és játszott is több helyen. A Radnóti Színházban, a Nemzetiben, a Vidám Színpadon, a Víg- és a Pesti Színházban…

… egyszer csak rájöttem, hogy szerelem nélkül nem tudok élni. Hogy az is fontos számomra, nemcsak a szakmai sikerek. És elkezdtem keresni a társamat, a páromat. És amikor megtaláltam ezt az édes Kovács Pistát, a nagy Várkonyi-filmek hősét, annyira tele voltam már női energiával, hogy azt mondtam: családot, egységet akarok. Nyilván korábban is lehetett volna gyermekem, de én benne találtam meg azt az embert, akitől szülni akartam. Őrült csoda! Oda is úgy tódultak be az energiáim, hogy megbeszéltük: családot szeretnénk, és még abban a hónapban megfogant a fiunk. Annyira akartam ezt a két pasit, hogy úgy gondoltam, a színházat lerakom egy kicsit.

Le is rakta.

Két és fél évig nem próbáltam semmit, csak hármunkkal voltam elfoglalva. Főzelékeket főztem, megterítettem… szinte csak ez érdekelt. Aztán fokozatosan kezdett visszaállni minden. Különböző helyeken, különböző előadásokban játszottam. Tízéves volt a gyermekem, amikor egy olvasópróba után, ahol nagyon édes kollégáim voltak, és a szerepem is tetszett, mentem hazafelé, épp őszi szünet volt az iskolában, amikor azt kérdeztem magamtól: meddig csinálom még ezt? Ahelyett, hogy vele lennék, megint magamra gondolok, s miközben a pályámat építgetem, elmegy az idő. S mire felértem a lakásba, döntöttem, hogy most! Felhívtam a színház igazgatóját, nem sok szépet mondott, de értem, ez volt a dolga. A darabból mindenesetre kiléptem, és elkezdődött egy szabadabb periódus az életemben. Nem akartam a hivatásom rabja lenni, még ha nagy alázat van is bennem a pálya iránt. Mértéket akartam tartani, és sikerült, miközben kialakítottam egy másik egzisztenciát.

Nem hagyta el a pályát, csak eltűnt egy időre.

Hat vagy hét évre. Játszottam a futó darabokban, külföldi produkciókban forgattam kicsiket, de valóban… eltűntem a homályban.

Nekem úgy tűnt, messziről jött vissza a sorozatba, bár előtte láttam egy gálaműsorban a színművészeti egyetemen. Fábri Péter és Döme Zsolt Bécsi gyors című darabjából énekelt egy dalt nőiességének egész arzenálját bevetve. Izzott, sistergett a levegő a színpadon.

Fel vagyok töltve, azért. De én is örülök, ha egy kollégát jónak látok. Nincs bennem semmi irigység, épp ellenkezőleg! Hálás vagyok, ha energiát, muníciót kapok valakitől, gondolatokat, szerelmet az élet iránt. Én is ugyanezt próbálom adni, ha a színpadon állok. Nem is rakódott le bennem semmi fájdalom az alatt a hat-hét év alatt. Megvoltak a sikerélményeim máshol. Összehoztam egy céget, amely működik.

Közben felnőtt a fia, Domonkos.

Tizennyolc éves, Cambridge-ben tanul történelmet és oroszt, angolul. A világ egyik legjobb egyetemére jár, aminek komoly anyagi vonzata van. De a Jóisten figyel rám, és ideadta nekem Olga szerepét a 200 első randiban. Ilyenkor azt gondolom, meg van rajzolva a sorsom. És olyan gyönyörűen! Mindenért hálás vagyok. A színművészetiért, az utána következő évekért, a férjemért, a gyerekemért, a házamért, azért, hogy a nyolcvankét éves édesanyámat ide tudtam költöztetni hozzánk. Egyben az életem. Csillebércen lakunk, az erdő közepén. Fát vágok, betont keverek, semmitől sem rettenek meg. Magad, uram, ha szolgád nincsen!

Ki viseli nehezebben a távolságot? Domonkos vagy az édesanyja?

Naponta beszélünk, erre mindhármunknak szüksége van. A páromnak is. Sokáig azt gondoltam, hogy én ebbe szép csendben bele fogok pusztulni, de pár hete rájöttem, hogy persze, nem könnyű, de a fiunknak nehezebb. Nincsenek ott a szülei, a barátai, a szerelme… ez így nagyon kemény dolog idegenben, hiszen teljesítenie kell. A legjobbkor jött a sorozat az életemben. Nem pusztán a nagy visszatérést jelentette, hanem lelki segítséget is. Hogy ne azon morzsoljam magam, hogy vele mi van, és hogyan tudok segíteni neki, hanem úgy álljak, álljunk mögötte, hogy ne érezze, mennyire hiányzik. Eddig zsebre dugott gyerek volt. Mindenhova együtt mentünk. Most önállóan, egyedül kell helytállnia. Amíg itthon volt, nemegyszer ő billentette helyre a fejemet, ő húzott ki a gondból, most csak magára kell figyelnie.

Olgaként a képernyőről rengeteg energiát tud küldeni a nézőknek. Mintha arra biztatná az ötveneseket, hogy friss energiákat szívjanak magukba, úgy menjenek tovább az útjukon.

Gondoljunk csak bele: annyi mindent megélt már egy ötvenéves ember! Jót is, rosszat is. Nekem is volt nehezebb időszakom, de kilábaltam belőle. Bonyolult helyzeteket kellett megoldanom úgy, hogy nem is mindig én dönthettem. De még van húsz csodálatos évünk, úgyhogy mindenkit arra biztatok, hajrá, ami a csövön kifér! Most vagyunk erőnk teljében, nem szabad lemerülni a medence fenekére, vegyük észre a szépet, élvezzük azt, ami van! Ha van párod, ha nincs, van már egy rutinod az élethez. Hogy könnyű elkeseredni? De akkor legyen ugyanolyan könnyű jókedvűnek is lenni! Ha leülsz, egy perc alatt lehet rosszkedved. Körülnézel, és elszomorodsz. Legyen inkább az ellenkezője. Legyen két kedves barátod, csajod, pasid, és éljen az ember jókedvűen.

Hányadik oldalig jutott a forgatókönyv olvasása közben, amikor rájött, hogy Olga szerepét, ezt a remek lehetőséget nem eresztheti el?

Már a válogatáson ezt éreztem. Nekem már az ott kapott jelenet is nagyon tetszett. Cuki karakter – gondoltam. Rögtön megéreztem, hogy ez az én szerepem. Fineszes. Szépen felöltöztem hozzá, és olyan állapotba hoztam magam, hogy láthatóvá tegyem: Olga én vagyok. Aztán újra behívtak, és még egyszer, majd megint, de a ruhapróbán már egy egész csapat dolgozott rajtam. Öltöztettek, sminkeltek, fotóztak, kitalálták, milyen legyen a fejem, a szemem, a ruhám, a karizmám. Én már a forgatás előtt szerettem Olgát. Éreztem, hogy nekem nagyon kedves lesz. Lassan rájöttem a stílusára, a ritmusára, a beszédtempójára.

Letisztult gesztusaival, apró rezzenéseivel, grimaszaival a cseresznyeszemet tette fel a tortára.

Ahogy Olga életét, úgy a magamét is átgondoltam a forgatás alatt. Hogy mikor mi történt velem. Hogy onnan miért jöttem el, ide miért mentem. S közben felépítettem magamban a figura háttéréletét. Fiatalon lett özvegy, jómódú nő, de ő ezt jól tudja használni. Segít, ha valaki segítségre szorul. Szabad a gondolataiban. Nem kell neki folyton megfelelnie. Mindenki iránt szeretettel van. Tudom, hogy mindez banálisan hangzik, de így él. Neki nem okoz gondot szeretni, jóindulatúnak lenni. Nem játssza meg magát. Kimondja, mit gondol, mit érez, de senkit nem akar megbántani, ledarálni a saját igazságával. Finoman közelít mindenkihez. Hálás szerep. Várom a folytatást.

És viszi majd tovább ezt a különös női energiát.

Nem olyan nagy dolog ez. Nem kell mindig keresztülmenni a falon. Élhetünk kicsit könnyedebben, szelídebben, szeretetteljesebben is.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!