A gömöri hírvivőknél

Éva és László tudósításait leggyakrabban a szlovák televízió magyar adásában lehet látni. Egyikük sem készült riporternek, mindkettejüket megkeresték az ajánlattal, és úgyszólván bedobták a mély vízbe. Szekeres Éva kezdi: „Amikor Laci megszólított, hogy a rimaszombati városi tévébe magyar szerkesztőt keresnek, azzal a feltétellel vágtam bele, hogy sosem leszek képernyőn. Aztán lassan megbarátkoztam ezzel a gondolattal is. Minden fokozatosan és fordított sorrendben történt az életemben: húszéves voltam, amikor a lányom, és huszonnégy, amikor a fiam született, huszonkilenc évesen néztem körül, hogy most már dolgozni akarok. A kézművesség állt hozzám közel, eredetileg a képzőművészeti egyetemre jelentkeztem, de nem vettek fel. Mindig törekedtem a megfogalmazás pontosságára, amely ebben a műfajban különösen fontos, ezért mondtam igent Lacinak. Már tudom, hogy a televíziós újságírónak képben is kell gondolkoznia, lelki szemeivel látnia kell, amit mond, úgyhogy mára a szavak szeretete és a képi kifejezésmód iránti vágy összeért bennem.”

Látni a lényeget

A szakmán belül a régiós újságírók élete a legszínesebb: a hírektől a publicisztikáig, a városi önkormányzat viselt dolgaitól a falunapig, a képzőművészeti kiállítástól az üzemi sztrájkig sok mindenről kell tudósítaniuk. Éva azt mondja, épp azt szereti a híradózásban, hogy folyamatosan figyelemmel kell követnie a közéletet. Szívügye azonban továbbra is az irodalom és a képzőművészet, Mikszáth, Madách, Szabó Gyula hagyatéka, mindazok a nagyok, akik Gömörben éltek és alkottak. Felkészülős típus, és ezt a riportalanyok is értékelik. „Ha megköszönik, hogy ismerem a pályájukat, mindig kínosan érzem magam a szakma nevében. Arra gondolok, milyen tapasztalataik lehetnek, hogy ennyire hálásak, ha valaki őszintén érdeklődik irántuk. Amikor látom, hogy a riportalany tekintete megváltozik, és örömmel kezd beszélni magáról, tudom, hogy már az enyém.”

A szlovák televízió magyar adását a szlovák nézők is rendszeresen nézik, s ez külön lehetőség és felelősség a tudósítók és szerkesztők számára. „Láthatják, hogy mi nem csak afféle hagyományőrző, éneklő, táncoló, hanem igenis a mában létező közösség vagyunk. Igyekszünk is ezt közvetíteni, de sajnos, a műsoridő nem túl sok, és sportesemények miatt gyakran elmarad az adás. Emiatt fontos témákról maradunk le, csorbát szenved a műsor presztízse. Ilyenkor próbálunk valamilyen csavart, pluszinformációt keresni, amely által a téma néhány nap múlva is aktuális lesz. Ez agytornának nem rossz, az ember megtanulja látni a lényeget. Én egyébként nem vagyok bőbeszédű, talán a legjobb kérdező sem, de jó hallgató vagyok. Volt egy pont, amikor rájöttem, hogy ezt hasznosítani tudom, mert sok interjúalanyt megnyit, viszont a helyi hatalmasságok nemigen jönnek oda hozzám, hogy ajánlják magukat.”

Képekkel mesélni

Próbáljuk Évával és Lászlóval közösen megfogalmazni, milyennek kellene lennie egy jó újságírónak. Arra jutunk, hogy keménynek, de nem fölényeskedőnek, hanem elvhűnek. Egy adott régióban ez talán még nehezebb, mint az országos sajtóban, mert több az összefonódás, mindenki mindenkit ismer. „Kis közösségben ugyanazok az emberek váltakoznak a különböző posztokon. Számomra ez nem probléma, mert mindig mindenkit megszólítok részrehajlás nélkül. Mégis előfordul, hogy egyesek úgy érzik, szándékosan szerkesztettem úgy egy anyagot, hogy rossz fényben tüntessem fel őket. Sokan úgy gondolják, hogy gömöriként a „mieinket kellene jobban futtatnom” vagy kevésbé bírálnom. Sokan, főleg az érintettek, azt várják, hogy felsoroljuk, ki mindenki volt jelen, ki vett részt a szervezésben, de ilyenkor épp a lényeg marad el. Próbálom úgy szerkeszteni az anyagot, hogy annak is érdekes legyen, aki nem volt ott, és nem érintett, s bizony, a két szempont nem mindig találkozik.”

Ahhoz, hogy a szöveget, a témát, meglássa és megtalálja a képben, különleges, operatőri látásmód szükséges. Lichtmanegger László azt mondja, gyerekkorától mindent képekben, egységes egészben látott, de ő sem gondolt arra, hogy ez lesz a szakmája. „Kiskoromban láttam egy filmet, ahol a tudósító stáb rohant a stúdióba a VHS-szalaggal, és mindenki nagyon izgult, odaér-e a híradó kezdetéig. Bennem ez nagyon megmaradt, szerettem is fotózni, ezért amikor a szomszéd szólt, hogy a városi tévébe operatőrt keresnek, egy percig sem gondolkoztam. Utána meg már időm nem volt elbizonytalanodni, mert pár héten belül egyedül maradtam, és mindent menet közben kellett megtanulnom. Minél többet tudtam, annál inkább elvarázsolt, mennyi mindent lehet képekkel elmesélni. Máig rácsodálkozom, hogy idegen emberek beengednek az otthonukba, megengedik, hogy megmutassuk őket, sőt megtiszteltetésnek érzik, hogy érdeklődünk irántuk. Sokszor előfordult, hogy amikor jelentkeztünk, azt mondták, jöjjünk másnap, mert fel akartak készülni. Fodrászhoz mentek, szép ruhát öltöttek, és én ebben mindig azt látom, hogy megadják a tiszteletet nekünk és a nézőknek is.” Az izgalom és aggodalom másik komoly oka az, hogy a riportalanyok néha szégyellik, hogy palóc nyelvjárásban beszélnek. Ami a más régióból származó hallgatónak ízes, az a beszélőnek sokszor kínos, nem tudja, hogyan szólaljon meg, nem meri visszanézni, vagy inkább nem is nyilatkozik. „Érdekes módon ez az idős emberekre nem jellemző – teszi hozzá Éva. – Ők vállalják önmagukat, és tudnak kerek mondatokban beszélni. A fiatalokból azonban gyakran alig lehet két mondatot úgy kiszedni, hogy ne kelljen vágni, mert nem tudják, mit mondjanak, és hogyan mondják.”

Díjnyertes alkotások

Szekeres Éva és Lichtmanegger László neve országosan az Ártatlan bűnösök című dokumentumfilm révén vált ismertté. A film 2016-ban készült, és a Szlovák Nemzeti Múzeum, a Szlovák Köztársaság Műemlékvédelmi Hivatala, valamint a Pamiatky a múzeá, revue pre kultúrne dedičstvo folyóirat szerkesztősége által alapított kulturálisörökség-védelmi díjban részesült.

„Évek óta szerettünk volna hosszabb lélegzetű filmet készíteni, ebbe talált bele a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának felkérése. Nemcsak a témát, hanem a film főszereplőjét is meghatározták, Lehotai Aladár civil érdeklődőként rengeteget kutatott a málenkij robot gömöri áldozatai után. Ukrajnában is járt, a lágerek helyén, irattárakból mentett ki anyagokat, fényképeket gyűjtött, pontos rajzai vannak még arról is, hogy a foglyok közül ki melyik barakkban és hol feküdt. A filmben az ő kutatásai és egy nagybalogi túlélő visszaemlékezései váltakoznak. Ilonka nénit tizennyolc évesen hurcolták el, a Donbasz környéki Delta nevű táborba. A film egyik legmegrendítőbb jelenete, amikor elmondja, hogy amikor a kutyáinak viszi ki a maradékot, mindig eszébe jut, hogy de megették volna ezt akkor. Gyakran gondolok egy rimaszécsi konzervatorista roma fiúra is, aki olyan gyönyörűen hegedült egy putriban, hogy a tehetsége szinte szétrepesztette a falakat. De készítettünk riportot olyan roma családról is, amely ólban lakott, és filmezni is csak úgy tudtunk náluk, hogy áramfejlesztőt vittünk. Gyakran gondolok arra, hogy ezek az emberek mennyi küzdelem árán tudnak fennmaradni. Egy gyógyult alkoholista, akivel beszélgetést készítettem, és sikerült a családjával rendezni a kapcsolatait, gyakran megállt nálam, mert úgy érezte, hogy ehhez a riport is hozzájárult. Örültem, hogy hírt adott magáról, mert a kisebbségi adásban kevés a visszajelzés.”

Pedig számos, a kisebbségi médiában megjelent, közvetített riport, publicisztikai anyag országos és nemzetközi szinten is megállja a helyét. Éva és László ezt a Séta a rimaszombati temetőben című filmetűdjükkel is bizonyította, amely 2014-ben a Kárpát-medencei Tudósítói Filmszemle fődíját kapta. Az alkotás szövegét Éva férje, a Vasárnap munkatársa, Szászi Zoltán írta – a szöveg és kép poézisa együtt teremtette meg azt a hangulatot, amelynek köszönhetően a várost nem ismerő néző is el tudta képzelni, milyen lehetett az a Rimaszombat, amelyről ma már csak a sírkövek mesélnek.

Ellentétek vonzásában

Éva és László tizenöt éve dolgozik együtt, azóta számos gömöri történetet göngyölítettek fel, meséltek el. Van, hogy együtt találják ki a témát, máskor Zoli szövegei adják az alapötletet, és az is előfordul, hogy az adott történet növi ki magát valami többé. Mert olykor mesélnek a tárgyak, a helyek, az élők, a túlélők is. Meghurcoltatásról, félelemről, évtizedes hallgatásról és hitből fakadó bátorságról. Úgy, mint A nyáj őrizte a pásztort című dokumentumfilm szereplői, a lukanényeiek, arról, hogyan őrizték az ötvenes években a falu plébánosát, Lénár Károlyt, akit a titkosszolgálat emberei el akartak hurcolni. „Éjjel-nappal virrasztottak a plébánia környékén, egy emberként kiálltak a papjuk mellett. Amikor Lénár Károly emlékművének leleplezéséről tudósítottunk, a helyi idős asszonyok súgva mesélték nekünk a történetet” – idézi fel Éva. „Mindenki más hangulatban, más módon mondta el ugyanazt, erre alapoztuk a forgatókönyvet, de amikor egy év múltán visszamentünk, minden más volt. Mégis úgy volt jó és hiteles, mert érződött, hogy fontos nekik ez a történet, és igyekeznek jól visszaadni.” Ez a film is a Kárpát-medencei Tudosítók Díját kapta; azt már csak csendben jegyezzük meg, hogy sajnos, nagyon kevés nézőhöz jutott el. Az ígéretek szerint Szlovák Televízió bemutatja, de hogy mikor, azt senki sem tudja.

Abban egyetértünk Évával és Lászlóval, hogy ez a szakma gyakran az ellentétekről szól. Előfordul, hogy az ember egy gyászszertartás után rögtön születésnapi ünnepségről tudósít, a mérhetetlen nyomor után felfoghatatlan gazdagsággal szembesül, és a keserű kudarcot éppúgy meg kell értenie, mint a felemelő sikert. „Időnként olyan ez a munka, mintha hideg vízből forróba mártogatnák az embert, de összességében gazdagít, és elégedettebbé tesz. Annyi mindent látunk, hogy emellett a mi gondunk-bajunk ha nem is kisebbnek, de legalább megoldhatónak tűnik” – mondja Éva, aki a szavaló gyerekek felkészítésével is foglalkozik. „Abban próbálok segíteni nekik, hogy megtalálják a saját hangjukat, mert ez az egyik legnehezebb dolog a nyilvános szereplésben. Sokat beszélgetünk a szövegről, a szavak mögötti tartalomról, és jó hallani, amikor egyszer csak úgy mondja az adott verset vagy prózát a gyerek, mintha a saját történetét mondaná.”

A riporterpáros újra egy dokumentumfilmen dolgozik, amely arról szól, hogyan zajlott a rendszerváltás Rimaszombatban. Bársonyos kisváros lesz a címe, és emlékeket, hangulatokat idéz harminc év távlatából. Pikánsan, keserédesen, humorral, bölcs belenyugvással. Ahogy a gömöriek látják, és ahogy Szekeres Éva meg Lichtmanegger László ismeri és megmutatja őket.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!