„Idegeneknek belépni tilos!” – olvasható a matricán egynéhány kamaszszoba ajtaján. Nem szívesen látott vendégként máris hátrányos helyzetben vagyunk, de azért csak próbálkozzunk tovább szelíden, megannyi tapasztalattal felvértezve sikerülhet szót értenünk, ha elég nyitottak és tisztelettudóak vagyunk egymás iránt. Előfordulhat, hogy időnként majd úgy érezzük, más-más hajóban evezünk, hiszen az egyik egy útját kereső kamasz, a másik meg az a felnőtt, aki a lehető legjobbat szeretné a gyermekének.
„Levesem hűtötted, fújtad, kavartad, / mondtad: Egyél, nekem nősz nagyra, szentem!” József Attila Kései siratójából kiragadva két sort ugyanazt érzem, mint amikor Szabó Magda meséli el Szeredás Emerenc történetét Az ajtó című regényében, az egyik jelenetben a kimerült, fáradt írónő pótmamája az asztalra teríti a finomságokat, és a testét, a lelkét eteti gondoskodásával. Miért lesz a nagymamák, az anyák konyhájában szeretetnyelv az etetés? Miért facsarodik össze az ember szíve negyven év múltán is, amikor a mama kelt kalácsaira gondolva felidézi az idős asszony karját, ahogy dagasztja, gyömöszöli a tésztát, és belegyúrja minden szeretetét, aggódását, törődését az illatos finomságba? Valami méhen belüli meghittség és puhaság van mindebben, amikor etetve vagyunk. A nagyétkű kamaszhoz időnként nem is lehet másképpen szólni, mint ezen a szeretetnyelven. Nagy szeretésünkben azonban igencsak elvethetjük a sulykot! Hazaérünk egy fárasztó nap után, kipakoljuk a táskák tartalmát, és eszünk, hogy megnyugodjunk. A kamasz látja, átveszi a szokásokat. Eszik, ha ideges, ha túl sok a feladata, tömi magát, ha bántja a világ. Az ételen át fogadja a szeretetet. Ám a világ a túlsúlyos kamaszt ezt követően még jobban bántja, itt kellene résen lennie a szülőnek. Néhány csodálatos évet tölthettem még a kiskamasz lányommal, mielőtt a fővárosba költözött. Nyurga lány volt, nem olyan hízásra hajlamos, mint én annak idején az ő korában. Mégis elhagyta a húst, odafigyelt arra, mit fogyaszt. Rákaptunk a zöldségsalátákra, délutánonként, esténként szőlővel, sajttal, almával bolondított vitamintálakat készítettünk a nagy beszélgetésekhez. Látta, hogy ha felgyülemlett bennem a feszültség, vettem a futócipőt, és nekiiramodtam az erdőnek. Később, amikor valami emésztette, ugyanezt tette, ment és nagyokat futott a mezőn, vagy órákon át sétált a kutyájával.
Történt egyszer, hogy egyikünk sem talált megfelelő vigasztaló szavakat a másik számára, még az ég is beborult aznap. Nekiveselkedtünk egy tisztes futótávnak. Eleredt a zápor, mégis futottunk. A választott szakasz végén a felhők alól kikacsintott ránk a nap, egy páros szivárványt küldve ajándékul. Először történt meg életemben, hogy a féltett csemete fájó testét és lelkét másként „etettem”. Úgy, ahogy senkitől sem láttam korábban. Az égiek mégis rábólintottak!
A szerző az Új Szó munkatársa
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.