Emlékszem, az egyik egyetemi szemináriumunkon a szavak teremtő erejével kapcsolatban a feladat ugyanannak az állapotnak különböző kifejezésekkel való leírására vonatkozott. Ez a szó pedig a várandósság, leánykori nevén terhesség volt. A kérdéskörrel újra egyre gyakrabban találkozom, legfőképp gömbölyödő pocakom miatt.
Jelenlegi toplistás olvasmányaim is egyre csak a „terhesség” szó degradáló, negatív jelentéstartalmát hangsúlyozzák, miközben gőzerővel szorgalmazzák a szakzsargon, a feliratok és általában a gondolkodásmód gyökeres megváltozását, hogy a várandósság végérvényesen átvegye a hatalmat a maradi terhesség felett. Pedig amikor nyolc hónappal ezelőtt közölték velem, hogy terhes vagyok, a világ legszebb és legmeghittebb szavaként visszhangzott bennem hosszú heteken át: terhes. Ízlelgettem, betűire, szótagjaira szedtem, és úgy találtam, nincs csodálatosabb kifejezés a magyar nyelvben. Soha, egy percre sem keltett bennem rossz érzést. Azóta is büszkén és örömmel viselem a pecsétet: terhes, ad absurdum imádok az lenni!
Hozzátartozik, hogy nálam ennek táptalaja, alapos előkészítője volt az a sokévi várakozás, a női betegségek (PCOS, IR), a meddőség fejem fölött lebegő réme, a folyamatos kudarcok és sikertelen inszeminációk sora, amik szinte észrevehetetlenül formálják át az ember lelkét és szépítik meg a szavakat. Az első nagy felocsúdás után – valóban nem számítottunk már gyermekáldásra – a féltve őrzött kincsekhez hasonlóan mi is csak húztuk-halasztottuk a nagy bejelentéseket. Olyan jó volt megőrizni a titkot, ezt a már nem is remélt, törékeny kis életet, egy igazi csodababát. Még négy pozitív terhességi teszt után is azt hittem, hogy tévedés az egész, hiszen ez nálam lehetetlen. Talán az lehetett a bizonyosság első pillanata, amikor először hallottuk, hogy szívem alatt egy másik kicsi szív dobog. Földöntúli érzés járt át, amelynek leírására a világ összes magasztos szava szegényes, nemhogy az áldott állapot, a várandósság vagy ahogy az orvosom hívja: a terhesség.
Persze aztán záporoztak a kérdések: hogy érzem magam, hogy viselem a terhességet, a rosszulléteket, az émelygést, a hányást, a szédülést, van-e székrekedésem? Én pedig tágra nyílt szemekkel rebegem azóta is, hogy ez a kis csodababa soha semmilyen kellemetlenséget nem okozott. Nem voltam rosszul miatta, messziről elkerült az émelygés, a hányás és a szédülés. Ellenben nagyokat és pihentetőket alszom az első pillanattól kezdve, könnyedén mozgok, jógázom, és amit oly sok kismama irigyel: a felesleges kilók is elkerültek. Ki tudja, talán azért, mert egy pillanatra sem jutott eszembe ezeken aggodalmaskodni, vagy teherként tekinteni rájuk. Ahogy a „régiek” nyugtázzák, amikor alaposan szemügyre vesznek: nálam csak a baba növekszik. Pedig nincs ebben semmi önsanyargatás vagy megvonás. Van viszont a már említett betegségek miatt (IR, PCOS) szigorú diéta.
Arra is rögtön felkészítettek a „régiek”, hogy milyen nehéz lesz majd, ahogy haladok előre a hónapokban: nem tudok majd aludni, mert nem hagy a baba. Könyökével, térdével olyan éleseket rúgkapál, hogy csillagokat fogok látni, na és persze azok a bizonyos kilók a végén megtriplázódnak, nem beszélve a vizesedésről és a dagadásról. Úgy tűnik, nálam valami félrecsúszott: a mai napig tökéletes alszunk, mindketten: én és ő bennem. A vizesedésre, dagadásra a terhesség természetes, szinte észrevétlen velejárójaként tekintek, ahogy azoknál a fényes csillagoknál sincs jobb érzés a világon, hiszen maga az élet jár táncot a hasamban. A mozdulatok élessége, szögessége olyan finoman lekerekített puhasággá lágyul, hogy azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez az áldott állapot: a terhességem. Csak az egyre nagyobb fáradékonyság, kimerültség és a csökkenő fizikai terhelhetőségem figyelmeztet: ez a befelé fordulás, a lassulás és lassítás időszaka. A közé a kevés kismama – még mindig szokatlan a megnevezés – közé tartozom, akinek a ruhatárát sem kellett lecserélni. Persze ahogy fogynak előttem a hetek, mi is egyre szűkösebben vagyunk ketten egy testben, és lassan, de egyre biztosabban ugrik ki a mérleg nyelve is.
Minderre azonban nem tudok másképp gondolni, mint a baba természetes és nagy gonddal követett fejlődésére. Ez pedig hogyan is jelenthetne bármiféle gondot, problémát? Inkább újszerű játékosságra, leleményességre, figyelmességre és frappáns megoldásokra tanít, amelyekre úgy érzem, ezután lesz csak igazán nagy szükségem. Azt kívánom az összes kismamának, aki nem ritkán 15-20 pluszkilóval küzd – amely szó szerint megterheli a fizikumukat –, hogy legyen számukra is minden felmerülő nehézség ellenére olyan csodaállapot ez a néhány, soha vissza nem térő hónap, mint nekem. Élvezzék ki minden percét, minden mozdulatát, minden pluszkilóját, mert minden egyre mutat: egy új kis életre, a legnagyobb, ingyen kegyelemből kapott ajándékra, amit csak megtapasztalhatunk. Mert most már tudom: csodák igenis léteznek, ezt helyeslőn alá is támasztja könyökével vagy térdével az a pici baba, aki ezzel is épp a születésére készül fel, és örömmel tölti meg a várakozás időszakát: hétköznapi nevén a terhesség kilenc hónapját, amely így válik valóban áldott, tehermentes állapottá.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.