Szép vasárnapra ébredni

Egyelőre én ott tartok, hogy volt egy olyan szép vasárnapom, amilyen még soha, amióta élhetek és élek is a választójogommal. Először fordult elő ugyanis, hogy mindennek volt alternatívája, hogy az országra felelősséggel gondolók visszaléptek az esélyesebb, országra felelősséggel gondolók javára, és nem kellett sem a kukába dobni a szavazatomat, sem hányingerrel küszködve, úgymond, a kisebbik, de az is nagyon rosszra az urnába. Ez persze, egyelőre csak a szép szombatot jelentette, ám az eredmény azt a katarzist is meghozta, hogy a nagy többség egyértelmű nemet mondott az ostobaságokra, a rengeteg hazugságra, csalásra, arroganciára, a jóhiszemű emberek tudatos félrevezetésére. Jó érzés volt, hogy a hangos mocskos szájúakat, a közérdeknek hazudott önérdekből karcosan fogalmazókat legyőzte a halkabb, ám hangzavarban annál figyelemfelkeltőbb, tisztességesen kommunikáló oldal. És nem csak egy személyben, mert voltak ilyenek többen is, az ő szavazóikat mind összeadva azért csak kiderült, hogy az ország nagy többsége békességben, kölcsönös megbecsülésben, intelligensen szeretne élni.

Hogy a jelöltek közt ki ilyen, azt például abból is le lehetett szűrni, ahogy egymáshoz viszonyultak. Egy jól nevelt, tisztességes ember ha versenyez, legyen keresztény, zsidó vagy muzulmán, férfi vagy nő, jobbra át vagy balra át, idős vagy fiatal, nem az ellenfél elgáncsolásával, befeketítésével és ellehetetlenítésével teszi, hanem saját képességei megmutatásával. És nem csak a sportban meg egyéb versenyekben, hanem bizony a politikában is. Aki ahelyett, hogy magát prezentálná, a másikra gyűjt terhelő bizonyítékokat, az már eleve gyanús, rögtön felmerül ugyanis, hogy valószínűleg nincs is mit kínálnia, tehát a puszta hatalomszerzés a célja.

Ami viszont nagyon hamar kedvemet szegte, az a szép vasárnap utáni hétfő, és még csak nem is a sok fiktív vagy ismeretlen véleménygyáros, hanem az általam is ismert, értelmesnek hitt emberek fura megnyilvánulásai. Abból is a magyaroké, mert mégiscsak a fajtájának viselkedése érinti érzékenyebben az embert. Szeretünk ugyanis büszkék lenni arra, hová tartozunk. Azzal, hogy az itt élő magyarok többsége el sem ment szavazni, nem tudom, milyen üzenetet küldött az országnak, hacsak azt nem, hogy nekik édes mindegy, mi történik velük, elfogadják a többség akaratát. Ha azok valami idiótát választanak, lehet nagy garral tótozni, micsoda elégtétel lenne, hogy rajtunk kívül mindenki más micsoda egy hatalmas ökör. Így viszont, hogy nem idiótát választottak, lett egy feladat, meg kell keresni rajtuk a fogást, még a második forduló előtt gyorsan meg kell magyarázni, miért olyan savanyú a szőlő. Erre, ismerve a fajtámat, úgy nagyjából számítottam is, arra viszont álmomban sem, hogy épp a nők horkannak fel, s épp a női jelölt sikere láttán. Ráadásul épp a mindig pasizó nők, mármint azok, akik a férfiak által leginkább elnyomva érzik magukat, előmenetelük, sikereik, boldogságuk hiánya mindig valami pasi miatt valósul meg. Számolnak lázasan valamiféle szakmaiságra hivatkozva, kiderítik, a többség tulajdonképpen kevesebbség, nem is akar itt senki tisztességes országot azokon kívül, akik elmentek szavazni. Persze a magyarországi kétharmad, az más. Az a nép akarata, hiszen aki veszi a fáradságot, hogy kifejezze, az a többiek helyett is kifejez. Meg még a határon túliak, az ukránok, egész Közép-Európa akarata! Hát nem? Hát de.

Kicsit elszomorít a fajtám, a nemem, de nem baj. Mindenkinek joga van a véleményéhez, még a manipulatívhoz is. Mostanra viszont már megvan az elnök, szerencsére, bármelyik győzött is, a legnagyobb katasztrófát elkerültük. Csak kár, hogy ebben sem a katolikus egyháznak, sem a magyar közösségnek nincsen nagy része. No, majd legközelebb.

Talán.

Milyen szép, milyen kellemes volt az a VASÁRNAP délután.

Adalbert Stifter: Nyárutó

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!