Dezsi bácsi kivételesen már a második sör után mesélni kezdett. Ma nem a katonaságról és Piavéról (ott ő nem is járt). Akár igazat mondott, akár nem, mindenesetre jó volt hallgatni, mert mindent nagy komolysággal adott elő. Ha az öregnek a sok beszédtől kiszáradt a torka, mindig akadt jószívű vendég, aki megóvta a mesélőt a kiszáradástól.
Akkor jött a hír – mert minden hír, legyen az jó vagy rossz, a kocsmán keresztül terjedt tovább a faluban, néha kicifrázva vagy a kívánatos módon cenzúrázva. A hír az volt, hogy a nagy laposnál a kanyarban egy kamion kitörte a bal oldali telefonoszlopot. „Sebaj – állapították meg egyhangúlag –, ma már mindenki mobilozik. Minek a telefonpózna?”
Ekkor jutott szóhoz a mi kedves, öreg mesélőnk. Felidézte azt az időt, amikor a telefonoszlopok alapvetően fontosak voltak, amikor minden telefonállomás (ez volt a hivatalos elnevezése) aranyat ért. A csatlakozók a telefonoszlopokra szerelve drótvezetékkel kapcsolódtak a szerencsés tulajdonoshoz. Egy ilyen csatlakozó vezeték megépítését az utolsó éves tanoncokra bízták. A kiképző mester mindenkinek kiszabta a munkáját. A munkavédelmi szabályok betartását átruházta a kiképző tanítójára, aki egy idős nyugdíjas volt. Az öregúr becsületesen felügyelt – már amennyire látott. Szépen végigsétált az épülő szakaszon, gondosan odafigyelve, nehogy a fiatalurak eltávozzanak a közeli kocsmába. Azok azonban – mivel tudták, hogy felügyelőjük nem jól lát – levetett kabátjaikat felakasztották az oszlopok tetejére, és amikor a felügyelő nem nézett oda, lemásztak, és usgyi, a kocsmába. Az öreg pedig elégedetten sétált a felakasztott kabátok alatt.
„Látjátok – fejezte be mondókáját Dezsi bácsi –, mind a két fél jól járt.”
Puss Rudolf
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.