A győztesnek semmi se fáj

sc

A glasgow-i 35. fedett pályás atlétikai Európa-bajnokság elődöntője után újra jelentkeztek az előző sérülés okozta fájdalmak. Ján Volko konokul kitartott amellett, hogy ott lesz a 60 méteres síkfutás fináléjában, egy Eb-t elvégre nem szabad feladni. Kiérve a pályára nem érzett semmit, az adrenalin erősen dolgozott benne.

Célba érve mereven nézte a kivetítőt, szoros volt a befutó, nem tudta, mi lett az eredmény. Amikor a végén balra pillantott, azt látta, hogy a holland van Gool vele egy vonalban fut be. Remélte, hogy az első négyben ott van, de hogy győzött...

Aztán meglepetésére gyorsan megjelent a táblán, hogy a 35. fedett pályás atlétikai Európa-bajnokság győztese: Ján Volko, Szlovákia, 6,60 másodperc. Legnagyobb ellenfelét, a török színekben versenyző jamaicai Emre Barnest egy századdal, a már említett Joris van Goolt két századdal utasította maga mögé. Ennél nagyszerűbb pillanatot el sem tudott képzelni. „Éreztem, hogy sokan imádkoztak értem, szurkoltak a győzelmemért. A Jóisten is megsegített, hogy sikerüljön.”

Mindent előszedtek

Két nappal a glasgow-i rajt előtt úgy tűnt, hogy minden rendben van. A sérült hátsó combizom nem nagyon sajgott, nem húzott, megbeszélték kis csapata tagjaival, hogy ki fogja bírni a terhelést. Minél többször térdelt le a rajtblokkba, annál kevésbé tűnt ez gondnak. Szombaton délelőtt, amikor megnyerte a futamát, azt érezte, jó úton halad. „Nyugtatgattam magam, hogy minden rendben, hogy jó lesz. Örültem, hogy talán mégis sikerülhet.”

Este nyolc után rendezték az elődöntőt, ezt követően csapott be a villám: a kitűnő vágtázó a combjához kapott. A mozdulat semmi jóval nem kecsegtetett. A következő másfél órában mindenféle rémhír röpködött a levegőben, hogy Jankóval valami nincs rendben, fáj a lába, nem tudni, hogy az izom bírja-e a terhelést. Mi meg csak feszülten vártuk, hogy mi lesz.

Volko csapata lenn, a csarnok alagsorában megpróbált mindent. Fizioterapeuta edzőnője előszedett minden trükköt, amely csak eszükbe jutott. Levették a melegítőfelsőket, abba bugyolálták be Janko combját, hogy melegen tartsák az izmot. Belül ők maguk is rettegtek, de ebből semmit nem mutathattak a fiú előtt, tartani kellett benne a lelket. Mosolyogva. És kivártak. Közben a kínok kínját élték át, mert ilyen helyzetben óriási felelősség dönteni. Lebeszélni a rajtról valakit, aki azért gürcöl, hogy nyerjen, szívtelenség; rábeszélni, ha aztán fatális sérülés történik, felelőtlenség.

Maga döntött

Végül nem tették se ezt, se azt. Csak meghányták-vetették azt, amivel az orvosok elengedték: egy héttel az Eb kezdete előtt végzett mágnesesrezonancia-vizsgálat után azt javasolták, jobb lenne lemondani a rajtot, ha mégis vállalja, ötven százalék az esély, hogy nem történik baj. De mi van, ha az orvosok is tévedtek?

Ján Volko magára vállalta a döntést, hogy vállalja a rajtot. Ha már egyszer döntős, akkor célba ér. „Elvégre egy Európa-bajnokságot nem lehet csak úgy feladni. Nem éreztem szörnyű fájdalmat, bár távolról sem volt olyan jó a hangulatom, mint azelőtt. Kicsit ideges is voltam, de már nem féltem annyira, mint az elődöntőt követően. A bemelegítéskor nem volt nagyobb gond, ez elhitette velem, hogy megbirkózom a feladattal. Ahogy a bemutatkozáskor kifutottam a pályára, már nem is nagyon éreztem semmit. Az adrenalin hatása alatt álltam.”

Berlin tanulsága

Óriási szenzáció volt két esztendeje Belgrádban, ugyancsak a fedett pályás kontinensbajnokságon, amikor az akkor 20 esztendős pozsonyi fiú új országos csúccsal (6,58 másodperc) ezüstérmes lett. Ennél gyorsabban szlovákiai sprinter azóta sem futott, csak Volko tavaly februárban, amikor a lengyel Toruńban 1 századot lefaragott a rekordjából. Már ezzel is beírta nevét a szlovákiai atlétika történetébe.

A tavalyi berlini Európa-bajnokságra nagyon készült, de csalódottan távozott: 100 és a 200 méteren sem jutott tovább az elődöntőből, mind a két alkalommal 13. lett. Az edzők, az egész csapat arra a következtetésre jutott, hogy a túlmotiváltság okozta a kudarcot. Berlin mégis mérföldkő volt a glasgow-i sikerhez vezető úton: ott döbbentek rá, hogy nem elég csak gürizni, hajtani, lelkileg is fel kell készíteni a versenyzőt, hogy megbirkózzon a feladattal és a rá nehezedő nyomással. Egyszóval: pszichológusra vagy mentális edzőre van szüksége. Így lépett be a kis csapatba Patrik Bednár.

Hogy kezdődött?

Janko Volko kiskorától sportol. Szüleivel telente síelni járt, szülővárosában, Pozsonyban a szaléziek Domino klubjában futballozott. Közgazdász anyja a szaléziek pozsonyi rendházában dolgozik, s a család mélyen hivő. Nem hiányzik a misékről, sem a rend által szervezett rendezvényekről. A fiú kilencévesen kétszer megnyerte a Kinderiadét, ezzel kezdődött el atlétikai pályafutása, amely három évig – 2014-ig – párhuzamosan haladt a focival. Serdülőként Andrea Bérešovával érte el első sikereit futásban, aztán Naďa Bendovához került. 2013-ban elszakadt a meniszkusza, s azt hitte, mindennek vége. Elkeseredésében a szülei és edzőnője vigasztalták, de valójában csak akkor nyerte vissza hitét, amikor diadalmaskodott.

Így látta az edző, Naďa Bendová

„Az Eb előtt az atlétikai szakemberek úgy vélekedtek, hogy kiegyensúlyozott teljesítményére való tekintettel Volko aranyesélyes. Abban az időben senki sem sejtette, hogy valami nincs rendben. A fedett pályás országos bajnokságon kiújult bal combjának izomsérülése.

Ez volt védencem eddigi pályafutásának s az egész csapatunknak a legnehezebben kiharcolt győzelme. Ez az érem került a legtöbb aggodalmamba, átvirrasztott éjszakába, fájdalomba, de egyben ehhez kellett a legnagyobb bátorság, a legtöbb gondoskodás. A glasgow-i arany születését ellentétes érzelmek kísérték: sok-sok kellemetlenség és fájdalom, de egyben olyan boldogság, amilyet eddig nem ismertünk. Amikor elhatároztuk, hogy elutazunk Glasgow-ba, hittem abban, hogy nem lesz baj. Az eredményre nem gondoltam, csak arra, hogy legyen végre vége, érjen be a célba, imádkoztam, hogy Istenem, csak ne essen baja!

Az elődöntő után láttam a szemén, hogy baj van. A finálé előtt fél órára lefeküdt, betakargattuk, aztán elment bemelegíteni, de láttam, hogy sántikál. A rajt előtt még körülbelül tíz percig beszélgettünk, megismételtük, hogy miért jöttünk, s nyugtatgattuk egymást: történjen bármi, már az is győzelem, hogy bejutott a döntőbe.

Néztem utána, ahogy elindult, és sírva fakadtam. Nem tudtam megállítani a könnyeimet. Még egy órával a döntőt követően is keservesen sírtam.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?