Meghalt Otti – újságolták ismerőseim. Nyugodjék békében! Hogy ki is volt ő, ma már csak homályos emlék. Réges-régen elfeledtem haja, szeme színét, pillantását, arca mosolyát, zoknija illatát. Figyelik, milyen költőien fogalmaztam? Zoknija illatát. Tudnék ám én ilyeneket is írni, de nem akarok.
Otti gyerekkori játszótársam volt. Suhanc korunkban még néhányszor találkoztunk, de csak üdvözöltük egymást. Ők hamar beköltöztek a városba, így a haverkodás elsorvadt. Felnőttkori élményem nincs is vele kapcsolatban. Hogy a neve ilyen élénken megmaradt emlékeim között, azt a szüleimnek köszönhetem. Én nagyon szívesen elfelejtettem volna már, de ők folyton felemlegették egy közös kalandunk által. Talán három-négy évesek lehettünk, mikor valami közösségi helyen játék közben Otti fellökött engem. Én bizonyára mint jól nevelt kisgyerek elkezdtem bőgni, és rohantam szüleimhez, hogy bosszulják meg ezt a gazságot. Akkor még nem tudtam, hogy az én szüleim nem ilyenek. Szerettek ők minket, engemet és a nővéremet a maguk módján. Olyan távolságtartóan. Hasonlítottak a Két pasi meg egy kicsi amerikai sorozat Evelynjére. „Szeretlek én tégedet, kisfiam, csak ne gyere olyan közel, mert összemaszatolsz!”
Szóval nem voltak azok a gyermeküket minden módon védelmező felnőttek. Életük utolsó leheletéig felemlegették ezt a gyerekkori balesetemet. Mikor valami krízishelyzetbe keveredtem – volt ilyen egypár –, nem a kivezető utat próbálták megmutatni, hanem állandóan az orrom alá dörgölték: „Már gyerekkorodban is olyan mulya voltál, hogy még az Otti is fellökött.”
Tudom, hogy a Vasárnapot jobbára ráérő emberek olvassák, de hátha eljut ez egy kismamához vagy nagymamához is. Nekik üzenem: kisgyerekkel így soha nem szabad viselkedni! Ha valami kellemetlenség éri, azon kell lenni, hogy mielőbb elfelejtse, és nem állandóan az orra alá dörgölni, mert különben olyan fejlődésben visszamaradt Orbánt, Gyurcsányt és Klement Gottwaldot utáló felnőtt válik belőle, mint amilyen én is lettem. És ezt, remélem, senki nem akarja. Ja, és ha majd valamikor ott a túlvilágon találkoznánk, ne felejtsenek el szólni, hogy most már én siessek fellökni az Ottit, nehogy a feltámadás napjáig azt kelljen hallgatnom a szüleimtől: „Már gyerekkorodban is olyan mulya voltál, hogy még az Otti is fellökött.”
Plavec Gyula
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.