Krusovszky Dénes: Céllövölde

Körülnézett, a piactéren kisebb-nagyobb csoportokban vonultak ráérősen az emberek egyik standtól a másikig. Pont olyan volt a látvány, mint húsvétkor szokott lenni, csak most sokkal melegebb volt. Az idősebbek egy-egy árnyékos sarokba tömörültek, ott beszélgettek a fejüket ingatva, a fiatalabbak a homlokukat törölgetve, hunyorgó szemmel vizsgálták a kirakott árukat. Időnként felemeltek egy-egy tárgyat, aztán erőtlenül, gyorsan vissza is ejtették mindet a helyére. Csak a gyerekeket nem zavarta a hőség, azok fel-alá szaladgáltak a napon, hangosan üvöltözve, a nagyobbak még a pólójukat is levették, és összetekerve a rövidnadrágjuk gumija alá fogatták hátul. Úgy néztek ki, mint valami vadul ágaskodó kentaurcsapat. A fiú emlékezetében legalábbis valami ehhez hasonló kép maradt meg a mitológiakönyv kentaurillusztrációiról. 

A verejtékező édességekkel és válogatott kacatokkal megrakott standok mögött álltak a ván­dorvidámpark szedett-vedett kocsijai. Már ismerős volt a fiúnak a legtöbb, ugyanez a társaság járta tavasztól őszig a környéket, városi ünnepségtől falunapig, kirakodóvásártól húsvéti szünetig ők tűntek fel itt is, ott is. Néha cserélődtek a kocsik, volt, hogy valami új játékot szereztek, volt, hogy egy régit eladtak, de az összkép semmit sem változott abban a pár évben, amióta a fiú számon tartotta őket. Négy-öt, hollywoodi moziplakátok ügyetlen másolatával színesre mázolt bádogkasztni állt a nagy placc körül U alakban, a tér távolabbi, nyitott végébe pedig a nagy körhinta volt felállítva.  A dodzsemes most nem jött, ami elég elkeserítő újdonság volt, bár a jól értesültek arról beszéltek, csak szervizelni kell a kocsikat, legközelebb itt lesz az is.

A fiú végigsétált a piaci standok mögött, óvatosan kikerülgette az embermagasságúra feltornyozott üres műanyag ládákat meg banánosdobozokat, átlépdelte a földön összevissza kígyózó hosszabbító zsinórokat, amíg ki nem ért a tér egyik félreeső kiöblösödéséhez. A többieket kereste, és ez volt az egyik találkozóhelyük, de most nem talált itt senkit. Tovább indult a legközelebbi kocsi felé, a tompa, pattogó hangokból csukott szemmel is megmondta volna, hogy egy céllövöldéhez közelít, de persze nem volt ilyen trükkre szüksége. Ahogy a kocsi mellé ért, hirtelen rázúdult a legvadabb színekben hullámzó látvány. A kívülről fehérre mázolt szerkezet, ami különösen hátulról nézve mutatott lehangoló képet, úgy tárult fel most, erre gondolt a fiú, ahogy megállt előtte, akár egy varázsdoboz. Belül sárga és piros színt kapott a kocsi, a bádogfalra szabályos sorokban sűrűn felrögzített nyeremények pedig a végtelen gazdagság látszatát keltették. Persze, olcsó gagyi volt minden, ezt a fiú is tudta már, mégis, ebben a sűrűségben volt valami csábító.

A fiú a nyakát nyújtogatva próbált végignézni a céllövölde előtt összesűrűsödött csoporton, hátha észrevesz valakit. A sok vigyorgó, hangoskodó, vagy épp elmélyülten a célra koncentráló arc között mégsem talált egy ismerőst sem. Hol lehetnek, csalódottan leeresztette a vállát és zsebre dugta a kezét. A zsebében volt néhány fémpénz, ösztönösen arra markolt rá a keze, s ahogy megfogta a hideg érméket, ismét végigjáratta a céllövölde falán a tekintetét. Lőhetnék egyet, gondolta, mégsem bírta rászánni magát. Ha a többiek nem állnak ott, és nem dicsérik a hátát veregetve, amikor ellő egy hurkapálcát, vagy nem ugratják röhögve, ha mellétalál, az egésznek semmi értelme. Lassan, tanácstalanul indult tovább.

A hőség nem akart szűnni, és a néha-néha bágyadtan feltámadó szél sem hozott hűs levegőt, csak a forróságot forgatta meg. A fiú kocsitól kocsiig végigjárta az egész vidámparkot, de az este közeledtével lassan sűrűsödő tömegben egyre nehezebb dolga volt. Többször végigment a körhintát övező kordon mentén, mindkét oldalról megközelítette a dobálós játék kocsiját, a vattacukrost, a szotyiárust, az édességstandot és még a kicsiknek felállított mesevonatot is leellenőrizte. Nem voltak sehol. Az egyik kocsi mellé kitéve egy bokszgép állt, ami lemérte, hogy mekkorát tud ütni az ember. Egész nagy sereglet vette körül, két félmeztelen fiú épp azon versengett, melyikük ökle az erősebb. Idősek és gyerekek vegyesen bámulták őket, a felesleges látványosságokhoz illő, bódult mosollyal az arcukon. Meg sem várta, hogy melyik srác győz végül, mivel itt sem bukkant a barátaira, hamar továbbment.

Egy nyugalmasabb részen leült a töredezett betonpadkára, onnan, csípőmagasságból megint végignézett a téren. Valamiről elfeledkezett volna, vagy direkt nem szóltak neki? De hát semmi jele nem volt, akkor mégis miért? Úgy érezte magát, mint kisebb korában, amikor anyja egy-egy pillanatra elengedte a kezét, és ő rögtön attól kezdett rettegni, hogy végleg elveszítik egymást. Nem emlékezett egy konkrét esetre sem, de az érzés most is pontosan megvolt benne. Libabőrös lett a karja, ő pedig idegesen dörzsölni kezdte a tenyerével, tűnjön el minél hamarabb. Azután hirtelen felállt, ismét a zsebébe nyúlt, megszorította az érméket, megvolt mind, érezte a tenyerén. Nem tudta kiverni a fejéből, hogy a többiek eltűnése nem véletlen, és nem független tőle. Egyszerre volt dühös és csalódott, illetve, bár ezt nem szerette volna magának bevallani, meglehetősen szomorú is. Hát jó, gondolta, akkor ez most így lesz, és határozott léptekkel elindult még egyszer a céllövölde felé. Egészen biztos volt benne, hogy ezúttal minden lövése találni fog.