Legutóbb a (szerelmes) antológiák körül forgott a világunk, illetve azokat forgattuk itt a rovatban, most essünk át a könyvtár túloldalára. Merüljünk el a Petőfi-összes óceánjában, és mire felhozzuk a gyöngyöt, antológia is lehet belőle.
Ha egyetlen verset kellene említeni március 15-e, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulója kapcsán, akkor mi más lehetne az, mint a talpramagyar. Azaz a Nemzeti Dal. Írta Petőfi Sándor (verse). És állítólag eredetileg rajta magyar volt. A kezdősorán túl pedig nyilván a refrént tudnák a legtöbben felidézni kapásból: „A magyarok istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!” Mellesleg: főhet ám ezek miatt a sorok miatt a lelkes fiatal szavalók feje, mert a refrént megoldani különben sem könnyű, hát még, ha ilyen közismert. És főhet a felkészítőé is, ha nem az elsőre beugró szöveget adja a szájába. Merthogy ehhez fel kell lapoznia az összest.
És azért vagyunk itt most, hogy erre buzdítsak mindenki mást is. Lehet, hogy túlzás ezt mondani, de ha igen, akkor nem nagyon, mármint hogy a legtöbb magyar háztartásban ott lapul egy Petőfi-összes. Vagy akár több, sokszor nem is kell megvásárolni, beérkezik örökségként, szavaló- és egyéb versenyek jutalmaként, díjként, ajándékként. Már csak nem kell porosodni hagyni a polcon. Személy szerint nagyanyai örökséghez nyúlhatok, és óvatosan kell ezt tennem, mert a két kötetből különösen a másodiknak van már nagyon széthullhatnékja, de megszolgálta már a magáét a több mint száz éve alatt. A tartalomjegyzéke elég körülményesen használható, úgyhogy kifejezetten alkalmas a végigolvasós vagy a felfedező bele-beleolvasós nekifutáshoz. Ami persze az összesek esetében mindig fenyeget aknákkal is, bármennyire neves az a bizonyos költő, és akármennyire kedvence (vagy sem) az egyszeri olvasónak, hiszen a rengetegből mindig akad sántítóbb vers. Az előző Újraolvasó most ideszólhatna, hogy bizony, ezért jók az antológiák, szépen szelektálják a termést, mi meg akkor szóljunk vissza neki, hogy van magunkhoz való eszünk, válogatunk majd mi. És ha rajongunk, legalább meglátjuk a másik oldalt is, ha pedig kételkedünk, verskincsekre találhatunk.
Maradva a közelgő március 15-e hangulatánál, de túllépve a Nemzeti Dalon, odalapozhatunk a Föltámadott a tengerhez („Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja”), vagy A márciusi ifjakhoz („Bárkié is a dicsőség, / A hazáé a haszon!”), esetleg az Európa csendes, újra csendeshez („Emelje ez föl lelkeinket, / Hogy mi vagyunk a lámpafény”), netán a A XIX. század költőihez („Ne fogjon senki könnyelműen / A húrok pengetésihez!”). Ó, és ott az Egy gondolat bánt engemet („Ágyban, párnák közt…”). És eszünkbe juthat az Egy goromba tábornokhoz is („Mert én ugyan nem tartom magamat / Nagy embernek, de akkorácska csak / Vagyok…”), ami nekem azért lett kedvencem, mert sziporkázó előadásban hallhattam. Szóval indulhatunk ezektől, vagy felüthetjük bárhol, kezdhetjük az elején, sőt akár a végén is. És igen, az sem baj, ha aztán mégsem faljuk be az összes betűt, különösen egy ilyen termékeny költő esetében. Ha pedig megkönyvjelzőzzük a számunkra leginkább tetszőket, mondjuk, egy-egy papírcetlivel, akkor a következő alkalommal már onnan is indulhatunk, de főleg: ezekből összeáll lassikón a saját Petőfi-válogatásunk. Antológiánk! Amelyben lehet más is, nemcsak forradalmi töltet.
A bánat? Egy nagy óceán
A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.