Nem ismerjük a világát, csak azt érezzük, hogy nem közénk való, ezért kiközösítjük. Nincs szörnyűbb, mint minden reggel elindulni abba az iskolába, befordulni abba az osztályba, ahol az embert senki sem látja szívesen. Elfordulnak tőle, megjegyzéseket tesznek a külsejére, gúnyolják, nem szólnak hozzá az óraközi szünetekben, nem kap a nagy csokiból egyetlen kis kockát sem…
Vállalati munkáscsaládok gyermekei
Felnőtt fejjel nehéz értelmezni, elemezni egy-egy ilyen folyamatát a kiközösítésnek, annál inkább bántja az embert utólag, ha esetleg maga is részese volt, vagy csak csendben eltűrte. Akkoriban, amikor mi jártunk alapiskolába, még nem volt olyan nagy a szociális szakadék, akadtak ugyan szerényebb jövedelemből élő, többgyermekes családok, ahol az édesanya rendszerint háztartásbeli volt, és voltak értelmiségi családok, ahol már az autó, a színes televízió természetes dolognak számított. A legtöbb gyerek azonban munkáscsaládból származott, a szüleik ismerték egymást a közös munkahelyről, a gyárból. Ők pedig már együtt jártak bölcsődébe, együtt játszottak a vállalati óvodában. Nem csoda, hogy az iskolában régi ismerősökként köszöntötték egymást, és összetartottak, mint az oroszlánkölykök. Így már kisdiák korukban különböző csoportosulások alakultak ki. Kissé idegenkedtek azoktól, akik nem maradtak a napközi otthonban, akikért autóval jöttek ebéd után, vagy már ebédre sem kellett járniuk, mert a szülő gondoskodott arról, hogy ne menzai ételen nőjön fel, hanem házi koszton. Nem annyira durván, de valahogy mégis kilökte a közösség azokat is, akiknek a szüleik beleavatkoztak abba, hogy kivel ülhet a gyerekük, és ki az, akivel nem barátkozhat. Sőt, még azt is nehezen viselte az erős mag, ha valakinek a családtagok külföldről hozatták a márkás ruhákat. Igen, voltunk páran, akik egy korcos nadrágban és egy rakott szoknyában jártuk ki a felső tagozatot, s új pólót, cipőt, kabátot alkalomadtán vagy csak születésnapon, névnapon, esetleg karácsonykor kérhettünk. A kiközösített gyerek sosem kérte számon, miért nem vonják be az udvari hógolyózásokba, miért nem hívják, ha valamit forralnak a tanítók ellen, miért nem kap meghívót a születésnapi zsúrokra, hétvégi kerékpározásokra. Nyáron ezekkel az osztálytársakkal teljesen megszakadt a közösség kapcsolata, így ősszel megint idegenként léptek az osztályba, komor arccal, mint akik tudják: vagy kibírják, vagy betegséget színlelve néhány hétig otthon maradnak, de képtelenek megbeszélni osztálytársakkal, hogy mi az utálatuk oka.
Hiányzások, rossz tanulmányi eredmények
Nagyon hamar kiderült, hogy a város peremén élő, hátrányos helyzetű családokból az apukák nem a gyárban dolgoztak. Nem ismerhették a többi családot sem. Rendszerint idénymunkákat vállaltak vidéken, az anyukák otthon voltak. Az ilyen közegből származó gyermek első közösségi élménye az iskola volt. Harsányabb társai mellett esélye sem volt arra, hogy jobban megismerjék őt.
Az egyik kislányt az édesanyja két-három naponta otthon fogta, hogy vigyázzon a kisebb testvérekre. Főzött, mosott, takarított. Ha bejött az órákra, már nem tudta felvenni a fonalat, nem értette a tananyagot. Társait zavarta, hogy áporodottak a ruhái, ápolatlan a haja. Csak azok beszélgettek vele, akik kicsit ismerték őt a lakónegyedükből. Tudták, milyen nehéz élete van, de nem igyekezték meggyőzni a többieket arról, hogy be kellene fogadniuk az osztályközösségbe. Bennünket, többieket ez akkor valamiért nem igazán érdekelt. Komoly szerepet kaphattak volna ebben a helyzetben a szülők és a pedagógusok, ha valóban elkezdenek foglalkozni a családdal, és merünk nyíltan beszélgetni az osztályfőnöki órákon a problémákról. A kislány egyre gyakrabban maradozott ki, amikor bejött az órákra, az utolsó padban ült hallgatagon. Időnként próbált láthatatlanná válni, nehogy bántsák. Ha valamilyen műsort állítottak össze az osztályban, vagy kiválasztottak valakit egy városi rendezvényre szerepelni, ő lehajtotta a fejét. Sem ő, sem más nem számított arra, hogy őt választanák. Ma már biztosan sokan másképpen gondolkodunk abból a közösségből. A későbbi beszélgetések során elhangzott, hogy néhány évfolyamtársamat érdekelt a lány további sorsa, élete. Akkoriban senki sem segített neki igazán nehéz kis élete cipelésében, elviselésében. Riasztotta őket a mássága, végtelen szomorúsága, ezért egyszerűen csak kiközösítették. Amikor a gyerekeim lettek alapiskolások, akkor merült fel ismét a téma. Ruhákat válogattak, vittek be az iskolába az egyik rászoruló kislánynak. Akadt szülő, aki több tízórait csomagolt a gyereknek, hogy ha kell, ossza meg azokkal, akiknek a kezében a nagyszünetben nem lát eleséget. Ezeket az apró figyelmességeket ügyesen kell átadni, hogy még véletlenül se bántsák a tanuló vagy a nélkülöző család önérzetét.
„Nem vagy a barátom, ha szólsz hozzá!”
Kivetette a közösség azokat is, akik másképpen vélekedtek volna, mint a hangadók, és megpróbálták volna pártfogásukba venni a „valamiért” megbélyegzett iskola- vagy osztálytársukat. Sokan féltek ettől a paradicsomból való kiűzetéstől, ezért ha nem bántották is – nem fintorogtak az illető érkezésekor, nem nyitottak tüntetőleg ablakot, amiért megint az egy hete viselt trikóban érkezik, nem húzták el a szájukat, amikor az illető már harmadszor mondta el, hogy melyik országból hozatták neki a farmert –, tehát ha nem csatlakoztak is a bántó megjegyzéseket, gesztusokat tevőkhöz, nem is vették védelmükbe. Nem mentek oda hozzá óraközi szünetben, nem adták oda lemásolni a leckét, nem osztották meg vele a finomságot, nem hívták hétvégén az otthonukba.
Felmentve tornaóráról, síkirándulásról
Az alig tizenéves gyerek igazából akkor érti meg a kiközösítés fájdalmát, ha valami oknál fogva ő válik szenvedő alannyá.
Gyerekfejjel fájdalmas nagyon, amikor a többiek hangos, felszabadult üvöltéssel lerobognak a tornaterembe, vagy lázasan készülődnek a közös táborozásra, síelésre. Ilyenkor maradtam ki a közös bulikból, élményekből, később pedig az őszi betakarítási munkákban való segédkezésből. Nem csúfolódott, nem gúnyolódott senki sem, mégis érezhetővé, tapinthatóvá vált a vákuum körülöttem. Az lettem, akivel ezeket nem lehet megbeszélni. A túlontúl nagy tapintatosság arra is vonatkozott, nehogy bántsanak ezekkel az élményekkel, amelyektől meg lettem fosztva. Időnként úgy éreztem, már az is kényelmetlen, hogy ott vagyok, amikor újraélik egy-egy mókás történet felelevenítésével az iskolai kiruccanásokat. Hosszas kórházi tartózkodásom idején jócskán lemorzsolódtak a barátok, és csak azok maradtak, akikkel nem csak a közös szórakozások, kirándulások kötöttek össze.
Valamit megértettem ezekben a helyzetekben a kirekesztett kisiskolások mindennapjaiból, fájdalmaiból, gyötrelmeiből. Ha bekopognának, ajtót nyitnék, meghallgatnám, hogyan látták, érezték mindezt akkoriban, és megbocsátottak-e már.
A szerző az Új Szó munkatársa
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.