Egy európai demokrata

1.

1989-ig a kommunisták és titkosrendőrségük, a rendszerváltás után pedig, velük teljes összhangban, előbb az újszlovákok és a nemzetébresztők, majd a magukat demokratikusnak hirdető pártok nacionalistái bélyegezték Miroslav Kusýt magyarónnak.

(A ráfogás és a koholt vád minden diktatúrának, így a nacionalista önkénynek is sajátja.)

Magyarón.

A nacionalista közmegegyezés szerint ez azt jelenti, hogy valaki szlovákként vakon elfogad és igazol mindent, ami magyar eredetű. Akire az inkvizíciós ítélkezés rásüti a billogot, azt kirekesztik mint nemzetárulót.

Magyarónok, persze, nincsenek.

S a nemzetébresztők is tudják, hogy ez a jelző a demokrata, szókimondó, bátor ember megfelelője.

2.

Miroslav Kusý hajthatatlanul ragaszkodott az európai humanizmus eszméjéhez. Gondolkodása fókuszában az ember állt, s az igazságra való törekvés. Úgy vélte, amíg az állam megengedheti magának, hogy beavatkozzék az ember dolgaiba, addig az ember is megengedheti magának, hogy beavatkozzék az állam ügyeibe. Állampolgári éthoszát az a meggyőződés formálta, hogy a független szellem nem hagyja magát elbűvölni sem az államtól, sem a politikai rendszertől.

Az állampárt önkényéről radikális tapasztalatokat szerzett, a börtönviselést is beleértve, talán ezért is tudott hitelesen szólni a személyes felelősségvállalás jelentőségéről.

Első könyve (Filozofia politiky, 1966) még marxista ihletettségű volt. Ekkor még helyesnek tartotta, hogy ideológus énjét filozófus énje fölé helyezze. Ezzel az anomáliával azután hagyott föl, hogy a hatvannyolcas okkupációt követően leszámolt addigi önmagával. Kénytelen volt tanúságot tenni: ha valóban meg akarjuk érteni helyünket a világban, ahhoz legalább egyszer meg kell halnunk. Szerencséje volt, akkor még nem volt negyven, s maradt ideje az újjászületéshez. A normalizáció idején már a személyes humanizmus eszményét követte.

3.

A csehszlovák bolsevik diktatúra állambiztonsági hivatala rossz szemmel nézte a disszidens filozófus prágai és szlovákiai magyar kapcsolatait. Miután kitudódott, hogy néhányszor Duray Miklóssal, a Charta 77 szlovákiai magyar aláírójával is találkozott, az addig párt- és osztályérdekeket hangoztató állambiztonsági hivatal átváltott nacionalista, magyarellenes érvelésbe. Többször intették Kusýt, hogy nem dőlhet be a kisebbségi magyar követelések hangadójának, mert ebben a kérdésben a szlovákoknak, álljanak bármelyik oldalon, össze kell tartaniuk.

Az egyik kihallgatáson, a kisebbségi követelések alaptalanságát tanúsítandó, a Nemzetiségek Csehszlovákiában című, 1985-ös propagandakiadványt tették elé. A szöveg megdöbbentette Kusýt, aki statisztikai évkönyvekben kutakodott, osztott, szorzott, összehasonlításokat végzett, és megírta válaszát, amelyet egy chartás szamizdatban publikált, s leleplezte a nemzetállami ideológiai asszimilációs reflexeit, a törvények, rendeletek és határozatok tömkelegébe rejtett kisebbségpolitika álnokságait.
A nem szlovák jelenség című dolgozatot besoroltam az első magyar Kusý-kötetbe, amely 1993-ban jelent meg a Kalligramnál – fordítására a szerző kisebbségjogi harcostársát, Tóth Károlyt kértem fel. Könyve előszavában azt írja: „Az állambiztonsági szervek szabályszerűen belerugdaltak a szlová­kiai magyar problémakörbe azzal, hogy állandóan napirenden tartották, s dolgozatom megjelenését követően »magyarónná« váltam a szemükben.”

Értsük jól: azzal kezdődött, hogy az állambiztonságiak a magyarok ellen akarták fordítani.

A szlovákiai magyarok jogkövetelő szándékai ellen.

4.

Előre látta, hogy a demokratikus Szlovákia azonosságtudatát két mentalitás küzdelme fogja igazán befolyásolni. Az egyik a nemzetállami identitás elsődlegességét, a másik az emberi méltóság eszményét hangsúlyozza.

Az első ősszövege az Ószövetség, a másik alapszövege az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Az első a közösségi szellem, a másik a független szellem méltóságát védi.

Az 1989-es rendszerváltással a szlovák (és a magyar) társadalomban újra kiéleződött e két létezési stratégia közti ellentét – s azóta sem találják a társadalmi békét. Az egyik továbbra is a nemzetet, a másik pedig a haladást preferálja. A nyugati civilizációban régtől nem, Közép-Európa nemzetállamaiban konokul tagadják egymást.

A Szlovák Köztársaság alkotmányának preambuluma az állampolgárok helyett a nemzetet emelte államalkotói státuszba, megnehezítve ezzel a két létezési stratégia összehangolását, a kölcsönös elfogadás kultúrájának meghonosítását. S ugyanígy bántak el a nemzeti és etnikai kisebbségekkel, az ország állampolgárainak tizenöt százalékával.

Ez nem politikai provokáció volt, hanem az öntelt félműveltség és a provincializmus törvényerőre emelése, a félfeudális ideák alkotmányos magasztalása.

5.

Napjaink köznyelve mečiariz­mus­nak nevezi azt, ami ezután következett, s ami államigazgatásilag illiberalizmus volt. A közíró Kusý ekkor nagyobb sebességre kapcsolt: az emberi jogok, a kisebbségi jogok és a jogállami normák cinikus megszegéseinek, ignorálásának, a hatalommal való visszaéléseknek a krónikása lett, írásaival leplezve le a mečiarizmus anticivilizációs jellegét. Nagy szerepe volt abban, hogy nemcsak külföldön, hanem Szlovákiában is egyre kevesebben hitték el, hogy valóságos az a szabadság, amelyről a mečiarizmus hívei beszélnek.

A tollat később sem tette le, mert a nacionalizmus az európai prosperitás- és művelődéseszmény helyett folyamatosan a törzsi eszmények fantazmagóriáival bűvöli az erre fogékonyakat.

6.

Haláláig publikált. Nem ismerek politológust, sem szlovákot, sem magyart, aki annyit írt volna az emberi és kisebbségi jogokról, mint Miroslav Kusý. A pozsonyi Kalligramnál két magyar és öt szlovák könyve jelent meg, válogatott munkái 2. és 3. kötetének pedig a címe: Politika a menšiny. A politika és a kisebbségek.

Temetésén rengetegen gyűltek össze, de közülük csak öten voltunk szlovákiai magyarok. Egykori közemberek, akik már ki-kimaradozunk a létből. A politikai, társadalmi, kulturális és oktatási intézményeink vezető képviselői,  a szlovákiai magyar média, a civil szervezetek – sehol.

Mindezt a szlovák világgal szembeni tudatos – vagy öntudatlan – távolságtartás egyik tünetének is vélhetném. Meg annak, hogy önmagunknak sem vagyunk fontosak. Már nem fontos nekünk az, ami egyetemesen emberi.

7.

Miroslav Kusý elutasította a nacionalizmus, a sovinizmus és a rasszizmus minden változatát, a nők és a gyermekek elnyomását, a szegénység megvetését. Önpusztítónak látta a modern társadalmak közönyét az emberi szenvedés iránt. Számtalan kisebb entitás jogaiért is kiállt. Az emberi méltóság és a jogállamiság védelme kötelezte őt erre.

Az ő hazafisága nem hagyott ki senkit. A politikai Szlovákiát a maga teljességében látta és az itteni magyarokra konstitutív elemként tekintett. Számtalanszor felrótta a szlovák politikai pártoknak, hogy nincs kisebbségpolitikai koncepciójuk.

Nem lesz több Kusýnk.

8.

Amikor Szilveszter éjszakáján egészségi állapotáról kérdeztem, Miro az önsajnálat legkisebb jele nélkül azt felelte: hetek vagy napok kérdése. Egyikünknek közülünk, néhány évvel korábban, azt mondta a halálról: utána nincs semmi.

A racionalizmus méltósága ez.

Nincs helye a vigasznak vagy a vigasztalásnak.

Már volt egy ilyen halottam, egy magyar író, Mészöly Miklós. Ugyanaz az életstratégia: fejjel a falnak, és az ütött résen tovább.

Miro Kusý sosem félt. Gyávaságom titokban csodálta ezt a bátorságot. Ez is egyetemesen emberi volt benne.

Barátságunk leírásához kis szavakat szeretnék használni. Egészen kicsiket. Annyira kicsiket, hogy csak én láthatom őket. Egyedül. Lehunyt szemmel.

Szigeti László