Csillag Lajos: Húsvét Hongkongban

Húsvét Hongkongban

Befejező rész – második fejezet

 

Hazaindulunk a partról, pedig abban reménykedtem, hogy ma  látunk sárkányokat kirepülni a víz fölé. Egy darabig néztem a felhőkarcolókat, hátha feltűnik közöttük egy példány, ami átsuhan az épületek oldalán tátongó lyukak valamelyikén.

– Most már menni kell – mondja apám nyugodt hangon.

– Nem várhatnánk még egy kicsit? – fordulok feléje, de apám némán megcsóválja a fejét. Az utolsó másodpercekben bizakodom, de aztán eszembe jut, hogy még a városban a szakurákat sem néztem meg. Vannak egyáltalán Hongkongban cseresznyefák? Csak annyit tudok a cseresznyefáról, amennyit az utazási irodák katalógusai elmondanak róla. Az is lehet, hogy ezeket a fákat egyszerűen nem itt kellene keresnem.

Apámmal elindulunk a parton, egyenesen a város felé vesszük az irányt, nem hiszem, hogy visszatérünk ide még valaha, együtt legalábbis biztosan nem. És ekkor váratlanul megszólal egy hang:

– Próbáljon most végül egy félelmetes, mégis boldog dologra emlékezni.

– Ez igazán nem lesz nehéz – válaszolom. – Akár együtt is kiválaszthatnánk.

– Ezt hogy érti? – kérdezi a hang.

– Válasszon egyet azok közül, amelyeket eddig elmeséltem magának – jegyzem meg.

– Én nem tudnék felidézni egyet sem – feleli a hang.

Megpróbálok segíteni, bár talán túlságosan könnyedén jelentettem ki, hogy bármelyik lehetne. Talán legyen az, amikor Annával ebédszünetben a műhely hátsó bejárata mellett cigiztünk. Hogy mit mondtunk egymásnak, arra tényleg nem emlékszem. Az is lehet, hogy csak álltunk egymás mellett némán, amíg le nem telt az munkaidő. Akkor Anna és én egyszerűen csak a fal mellett húzódó utcai lefolyóba dobtuk a csikkeket, ami addigra szinte teljesen el volt már tömődve a lehullott cseresznyefaszirmokkal.
Vagy talán lehetne az, amikor anyám rendszeresen vérvételre vitt kora reggelenként. Szinte mindenre allergiás voltam hatévesen, és képtelen voltam megszokni a tűt. Egyik ilyen reggelen a kora tavasz ellenére jéghideg szél fújt. Keresztülsétáltunk a városon, egészen a külső lakótelepig, ahol a kórház állt. Odabent a váróteremben még fűtöttek, az egyik ablakot egy lecsupaszított fa ága verte éppen, de nem tudnám megmondani, milyen.

De valami hasonló jut eszembe, amikor az egyik nyáron nagymosás volt, minden szövetet és huzatot beáztattunk, kiterített lepedők, terítők és takarók lógtak mindenhol. Emlékszem, hogy a balkonon álltam, és a füleinél felcsíptetett nyulamat néztem, ahogy csöpög ki belőle a víz. Kicsavarni már nem engedtem anyámnak, így több napig száradt, bár forró volt a nyár. Odalent suhogtak a fák lombjai, ahogy a szél keresztülszaladt rajtuk. Jó lenne tudnom, milyen fák lehettek, amikor lenéztem, rózsaszín szirmokat láttam. De nem vagyok benne teljesen biztos, hogy cseresznyefák lehettek.

Apámmal elsétálunk a színpad előtt, hogy még egyszer megnézzük a féllábú énekest, de én rettenetesen félek tőle. Azt hisszük, elállt az eső, és amint kimondja ezt valaki mögöttünk, mintha újra elkezdene szemerkélni. Kilépünk a kapun, amely fölött ívlámpák égnek, és mikor visszafordulok, még el tudom olvasni, hogy „Objekt strážený psom!!!” – Kutyával őrzött terület!!!

– Szóval, szerintem ezekből lehetne válogatni – mondom a hangnak, de nem válaszol senki, hirtelen minden elcsendesül és elhomályosul. Eltűnik a part és a város, mintha sosem léteztek volna.

Most már fény van előttem. Mellettem valaki. Fogalmam sincs, ki lehet, de ugyanabban a pillanatban, ahogy a szemem kinyílik, az illető felugrik és elrohan, én pedig az hiszem, egyedül maradok. Egy szobában fekszem, és nem sokkal azután, hogy az a valaki elrohant, megreccsen egy szék, én pedig érzem, hogy azon a széken nem ül senki. Az a valaki ülhetett rajta mostanáig. Még mindig a puncsgolyóknál tartok, engem pedig kezd egyre jobban idegesíteni, hogy miért nem jut ezen az egy mondaton kívül más az eszembe, és miért tudom azt, hogy hány deka egy evőkanál liszt, mennyi piskótatésztát kell bekeverni és megsütni ahhoz, hogy százötven puncsgolyót lehessen belőle formázni, de arról, hogy hol vagyok, hogy mi a nevem, fogalmam sincs.
Aztán hirtelen megnyugszom valamiért, talán a langyos széltől, amely alighanem az egyik nyitott ablakon keresztül fúj rám. Tavasz lehet.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?