FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa IV.

Még pontosabban, magával hozta – vissza ide, hiszen Villon verseire már otthon is felfigyelt, hogy aztán itt, Párizsban ismerkedjen meg vele. Talán Illyés hívta fel a figyelmét, aki Párizsban sosem volt idegen hun – JA-val ellentétben, hiszen ő nem egész egy évet töltött itt 1926-ban. S életművén végigtekintve szinte alig beszélhetünk „Párizs-hatás”-ról, legalábbis a nagy Adyhoz mérve. Azt is feljegyzeték, hogy a középkori Párizs iránti érdeklődését a könyvtárban is igyekezett kiélni, és hogy az egyik bouqiniste-től megvette a Villon-összest. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a városbeli csatangolásai során nemcsak vitte, de vezette is Villon – hiszen a letűnt terepet is ismerhette valamennyire.

„Esőköpönyemet félvállra vetve / ballagtam a Latin-negyeden át; / s míg kerestem jó Villon lábnyomát, / várva, hogy egy sarokból tán előlép – / árnya talán az árnyamat követte – / Az lett volna a boldogság, dicsőség!” – így Jékely Zoltán Párizs kísért című verse sok évvel később. A párizsi január e mocskos napján nemigen érzem át dublőröm rajongását, aki szintén Villon lábnyomát keresi. Engem Párizs nem kísért, legfeljebb lidérces álmokkal, a „Montparnasse minden üdvéről” pedig csak negyedbeli alig kifűthető szállásom és a reggeli jeges lábujjaim jutnak eszembe. És akkor megint JA-nál kötünk ki, aki a Saint-Sulpice mellől a rue Huchette-re költözve írja húgának, József Jolánnak francia levelében: „On est à deux dans la chambre qu’on ne peut du tout chauffer – avantage innouï!” (Ketten lakunk a szobában, amelyet egyáltalán nem lehet fűteni – hallatlan előny!)

Az egyik visszaemlékező szerint egy „magyar pincér” és egy „füzetes, heti cselédregény terjesztője” lakott még a lakásban, egy másik pedig a harmadik lakóról jegyzi meg: „egy bélistás hajdani pesti magántisztviselő volt, aki egy mészárosnál húst csontozott”. Par voie de conséquence, JA lecsúszott, proli gaszterbeiterekkel lakott. Ezt majd megmondom L-nek és F-nek, akiknél lakom, kuncogok magamban, miközben a Sorbonne tornya alatt elhaladva a rue Saint-Jacques-on lassan kiérek a rue des Écoles-ra. Varjúkárogás vegyül a forgalom zajába. Itt állt a Saint-Benoît-templom, a Sorbonne főépülete helyén, ahol Villon nevelőapja káplán volt.

Hirtelen ostobaságnak érzek minden megtett lépést, Jékely egzaltáltságát is, ahogy minden árnyban Villont látja, hogy itt cipelem magammal a JA-kötetet, és hogy szépen lassan kiderül, hogy úgy járok Jékely nyomában, ahogy ő keresztezte JA útjait, aki szintén Villon nyomában járt – akárcsak én. És persze kitudja, hány költő még! Megtorpanok, a Sorbonne asztronómiai óratornya elvesztett célomon röhög, meg a bolond költőkön, akik egymás lábnyomába lépve loholnak egymás után alapos késéssel. Nem vagyok költő, mondom az órájának felfelé sandítva.

Mi értelme van ennek? Villon Párizsából semmi sem maradt, s ezt költőink éppoly jól tudták, mint a Literary Traveller blog szerzője, akinek cikke olyan smooth and smarty, hogy minden ízéből süt Amerika napos árnyoldala. Mit lehet ezen a nyirkos városon annyit rajongani? Mert a költőink is épp ilyen sychravo időben lépdeltek egymás nyomában. A Saint- Benoît helyén ők is a Sorbonne-t, az Ördögfing-kő és környéke helyett a Saint-Gervais teret, az Ártatlanok temetője helyett meg a Place du Bellay-t találták. A Collége de Navarre helyén, amelyet Villon társaival fosztott ki, az École Polytechnique épületét, és természetesen a Châtelet-nak, ahol raboskodott, ma már nyoma sincs, csak az egyiptomizáló szfinxek köpik egykedvűen a vizet a forgalom és a metró nyüzsgése közepén.

Mais ou sont les neiges d’antan? (JA: „De hol van a tavalyi hó!”) Igaz ugyan, hogy letűnt minden, a kérdés azonban megfordítható: császkálhatunk-e erre úgy, hogy ne Villon nyomában lennénk? Közelebbről a mai Panthéon, rue Cluny, a Szajna-part, az Igazságügyi palota, és a Châtelet környékén, ahol Villon élete nagy részét töltötte?

A tavalyi hó is épp oda hullott, mint a ma hajnali, amelyből csak a vízkása maradt, s délutánra az is eltűnik.

Mindennek tudatában költőink mégis Villon nyomába eredtek, ahogy én is, mind azt kutatjuk, ami ugyan vala, de nincs és már nem is lehet. Illúziók nélkül vágunk a nyomába, ám a pocsolyába mégis beleképzeljük az egykori havat. Mondom a varjúnak a rue des École-on, amely Montaigne szobra fölötti kopasz fa ágairól rikácsol rám. A szobor lába fényesre van fogdosva, állítólag szerencsét hoz a vizsgák előtt. De lehet, hogy csak az amerikaiaknak mondják ezt a Literary Travelerön. Nem fogom meg a rideg öntvénycipő orrát, vizsgáztat az élet eleget, az ujjperceimnek hagyom a meleget. Hoppá, ez egy rím volt.

Lehet, hogy csak ennyi? Vagy legalábbis úgy képzelem, a makacsul rikácsoló varjútól elosonva, amely most már hirtelen hollónak látszik. Talán csak ennyi, hogy ha költő az ember, elég, ha eszébe jut egy jó sorpár – s hogy ezért letűnt költők eltűnt lábnyomába kell eredni: nem nagy ár az, ha költő az ember. Mondjuk, egy józsefatilla.