Kisüt a nap, amikor megszólal

Még broadcastingnak hívták, s nagyon sok pénzbe került,

Mikor az első szpíker izgatottan a mikrofonhoz ült.

Érces hangja felszárnyalt, és messzire repült,

És egy hallgatóban megszólalt: – A próba sikerült!

(…)

A hőskorban már megtanulta minden bemondó:

Tilos rögtönözni, a leírt szöveg felolvasandó!

Bár Skoff Elzát és Filotás Lilit kevesen ismerték,

Azt tudta minden hallgató, hogy a hangjuk milyen szép.

Sztevanovity Dusán: A rádió

Egyáltalán nem mellékes a tartalom, a mondanivaló (sőt!), mégis muszáj a hangjával kezdeni. A Pátria hallgatói tudják is, hogy miért, hiszen Bodri Eleonóra mindenekelőtt a hangjával, az abból áradó kedvességgel és közvetlenséggel aratja a babérokat, már az első pillanattól kezdve, amikor még nem is tudni, miről szól majd a műsor. Amiről most már ő dönt, szerkesztő-műsorvezetőként, holott három és fél évtizeddel ezelőtt más szerepkörben kezdte. Azt mondja, pontosan emlékszik az első napokra.

A csúcsok csúcsa

Már fiatalon szavalt, tagja volt egy irodalmi színpadnak, így elsajátította a színpadi mozgás mellett a szép beszédet, a megfelelő hangsúlyozást is. Majd miután népművelőként végzett, az Új Szóban olvasta az akkor még csehszlovák rádió felhívását, mely szerint bemondót keres a magyar adás. „Úgy gondoltam, hogy kipróbálom magam, mi történhet? A Mátyusföldről felutaztam Pozsonyba, a rádió régi épületébe, ahol már egy csomó hölgy várakozott a háromfordulós felvételire. Amikor az utolsó forduló előtt azt mondták, hogy legyek csak nyugodt, nekem van a legnagyobb esélyem, szinte magam sem akartam elhinni. Beleszerettem az első percben, és itt is maradtam, most lesz március idusán harminchat éve.” Úgy tekintett erre a szakmára, mint a csúcsok csúcsára, és nagyon komolyan vette, így azt is, amikor azt mondták neki, hogy aki a hangjával dolgozik, búcsút inthet a fagyinak. Évekig szigorúan megtartóztatta magát. „A hangomat köszönöm a Mindenhatónak, ez nagy előny a rádióban, ma már kevésbé látják fontosnak, mint az én időmben, pedig a hallgató igenis inkább a kellemes hangúakat kedveli.”

Az első munkanapján egy paksamétát nyomtak a kezébe, amely tízpercnyi hírt tartalmazott, és leküldték a stúdióba, hogy olvassa be. Megcsinálta. „Amikor jöttem föl, a kollégák kint álltak a folyosón, és azt mondták, ilyen még nem volt a rádió történetében, hogy valaki első nap élő adásban tíz percet beolvasson. Én meg azt hittem, hogy így kell csinálni, úgyhogy csak később ijedtem meg.” Ahogy azt is később tudatosította, mennyire sokat tesz a szépen csengő hang: riportútjai során egy kislány például arról számolt be, hogy amikor az anyukája ideges, Bodri Eleonórát hallgat, attól megnyugszik. Egy másik hallgató pedig úgy fogalmazott: „Amikor ön megszólal, mintha kisütne a nap.” A többit azonban tanulással és kemény munkával kellett hozzáépíteni.

A kezdetek és a fordulat

Bevallása szerint sokat segítettek a magyarországi kollégák. Budapestre a régi időkben akár két hétre is elmehettek szolgálati útra, akkor a magyar rádió főbemondója és beszédtanára foglalkozott velük, köztük Bőzsöny Ferenc, Wacha Imre, Fischer Sándor. Mintegy harminc évet elsősorban bemondóként dolgozott, és nagyon szerette, mára azonban ez a munkakör itt megszűnt, a hírszerkesztők olvassák be a híreket. „Az azért nem ugyanaz, még ha saját szövegüket olvassák is, mert nem biztos, hogy adott hozzá a megfelelő, karakteres orgánum.” Amikor elkezdett riportutakra járni, előbb csodálkozott, hogy miért fogadják mindenhol családtagként, majd rádöbbent, hogy bemondóként sok hétvégét, ünnepnapot is a mikrofon mögött töltött, így tehát volt, akivel megosztotta hétköznapi, sőt karácsonyi, újévi magányát is.

Polák László volt az egyébként, aki arra ösztönözte, hogy készítsen beszélgetéseket, majd ebből adódott a vágás varázsával való megismerkedés. A kilencvenes években aztán elindult a Pavilon című műsor, az első élő adás a híradón kívül, és lehetőséget kapott arra, hogy kipróbálja magát műsorvezetőként. „Kommunikálni kellett a hallgatókkal. A bemondói rutinnal ez egészen jól ment. Később társkereső műsort vezethettem, felkerestem az érdekelteket magnóval, és nagy sikere volt éveken át: tudok olyanokról, akik általunk találtak egymásra és alapítottak családot.”

A rádióst nem lehet kikapcsolni

Bodri Eleonóra szerint a rádiózás alapjai nem változtak, még ha sok összetevője mára más lett is. Úgy véli, továbbra is végig kellene járni a ranglétrát, különben súlyos hiányosságok maradhatnak meg, a tapasztalatot semmi nem helyettesítheti. „A nyelvhelyesség nem avult el; fontos, ahogy száz éve is, nekünk példát is kell mutatnunk ebben a tekintetben.” Persze, ma már nem kazettás, nem is minidiszkes magnóval dolgoznak, hanem memóriakártyással, bele kellett tanulni a korszerű technológiába. Viszont a folytonos frissesség hozománya az is, hogy nem érzi unalmasnak a munka egyik aspektusát sem. Mi több, sosem kapcsol ki, mert folyton újabb és újabb témán töri a fejét, hiába megy haza, hiába hétvége vagy ünnep. „Rájöttem, hogy mindent feláldoztam a rádióért, nincs családom, gyerekem, de szívesen tettem, mert ez az életem. Néha elkeseredik az ember, amikor úgy érzi, nincs megbecsülve anyagilag és erkölcsileg, mégis csodálatos, ha azt csinálhatja, amit szeret.”

Gasztroforradalom a Pátriában

És csak még jobb, ha több kedvelt tényezőt sikerül vegyíteni, például a főzőcske rovat esetében, hiszen főzni is, enni is szeret, az pedig igazi kihívás volt, hogy az illatok és a látvány közvetítése nélkül sikerüljön érdekessé tenni a recepteket. „Megszólaltattunk a profi séfek mellett művészeket, ismert embereket, és kiderült, hogy szinte mindenki főz. Egyik maradandó élményem, hogy Nagy Feró is elmondta nekem kedvenc receptjét. És természetesen a régiók specialitásait is igyekszünk bemutatni, továbbá teret adunk az egyszerű, falusi háziasszonyoknak, akik vállalják, hogy élő adásban beszámolnak a konyhatitkaikról, nekik ezúton is köszönöm.” Mindenesetre fontos, hogy a műsor- vagy a rovatvezető se ne laikusként szóljon hozzá a témához, Bodri Eleonóra pedig szeret felkészülni, a fiataloknak is azt ajánlja, hogy igyekezzenek mindig képben lenni. Amellett, hogy szívesen foglalkozik velük, hogy átörökítse a tapasztalatából, amit csak lehet, némelyik kezdő külön behívja a stúdióba az első műsorok idejére, hogy jelenlétével enyhítse a feszültségét. „Holott én is izgulok, csak ezt nem veszik észre a hallgatók, valahogy sikerül palástolnom. Egyébként viszont mindig is szerettem a váratlan, izgalmas helyzeteket, a rögtönzést, az külön felpörgeti az embert.”

A stúdión kívül, a kultúrában

Kérdésemre elárulja, hogy nagyjából egy hétre előre látja a munkabeosztását, így tekinti át, hogy mivel lenne érdemes foglalkozni, kit megszólaltatni. A terepen készült beszélgetés után jön a vágás, a forgatókönyv megírása, és amíg el nem jön az adás napja, minden e körül forog. A műsora 9 órakor kezdődik, így előtte este már szinte minden kész, reggel csak az utolsó szálakat varrja el: újrahallgatja az anyagokat, végső korrekciókat végez, hiszen az ő felelőssége, mi kerül adásba. Más, rádión kívüli feladatok is megtalálják, pályafutását végigköveti a különböző műsorok vezetése, az alkalmi versmondás, és ezeken a rendezvényeken riportokat is készít, hogy a rádióban is visszhangja legyen az eseménynek. „Enélkül el sem tudnám képzelni az életemet. 13-14 éves korom óta Csemadok-tag vagyok, és nálunk, Vízkeleten jól működik az alapszervezet, úgyhogy mindig is a kultúrában éltem.”

Aranyat ér a visszajelzés

Nem bakizó típus, de azt állítja, ez adottság, és a lelkiállapottól is függ; mindenesetre nemcsak a megszólaláskor jön jól, hiszen újabban a teljes műsort le kell vezényelnie. És bármennyire élvezi is ezt, a kollégákkal való együttműködést, a hallgatók visszajelzésének örül ám csak igazán. Értekezni, levelezni is kész velük, ilyen találkozása volt már egy vak bácsival, sőt börtönben raboskodó gyilkossal is – elsősorban a hangja miatt érezték azt, hogy megbízhatnak benne. Büszkén említi, hogy háromszor szavazták meg a legnépszerűbb női rádiósnak, kétszer Kristálymikrofon díjban részesült. Még a kezdeti években, 1986-ban vezethetett műsort a Petőfi rádióban, élőben, három órán keresztül, Ulbrich Andrással. Hívták is, hogy maradjon ott, de a régi rendszerben még nem tűnt ez olyan egyszerű lépésnek; néha elgondolkodik, mi lett volna, ha mégis megteszi. „Ha megkérdeznék tőlem, megérte-e mindent feláldozni a rádióért, nos, nem tudom, de talán az embereknek adott sok szép perc miatt igen, és a rengeteg szeretetért, amelyet kaptam.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!