Félelmeinket a tudatlanságunk szüli

h

Díjat az kap, akinek adnak – és aki átveszi. Mert a mai megosztott világban az sem mindegy, ki adja a kitüntetést, és kikkel találja magát egy társaságban az ember. Hunčík Péter pszichiáter, író és mindenekelőtt demokrata tiszteletreméltó társaságba került, amikor Andrej Kiska köztársasági elnöktől idén átvette a Ľudovít Štúr-érdemrend első fokozatát – azt mondja, főképp ezért büszke az elismerésre. De egyáltalán nincs ünnepi hangulatban, mert úgy látja, nem jó irányba tart a világ.

Tényleg ennyire fontos, kik kapnak az emberrel együtt díjat?

Legalább olyan fontos, mint az, hogy én kapok. Sőt, ez még utólag sem mindegy, mert a díj rangját a díjazottak személye is növeli vagy csökkenti.  

Az állami elismerést a demokrácia fejlesztésében, az emberi jogok és a szabadság védelmében szerzett érdemeiért, valamint az irodalmi tevékenységéért kapta. A környezete hogyan reagált?

Többnyire a barátaim reagáltak nagy örömmel és szeretettel. Külön gondot jelentett mindenkinek válaszolni, mert a mobiltelefonnal, főleg a szöveges üzenetek írásával, nem vagyok nagy barátságban, de ennyivel tartoztam a gratulációkért.

Pocskondiázás nem volt? Mert önt egy bizonyos réteg Soros-bérencnek, balliberális árulónak kiáltotta ki.

Ezen már rég túltettem magam, most már arra sem méltatnak, hogy szidjanak, és jól megvagyunk egymás nélkül. Személy szerint nem érdemes ezekkel az emberekkel foglalkozni, de maga a tény, hogy mi történt az utóbbi években a liberális demokráciával, nagyon is foglalkoztat. Annál is inkább, hogy kisebbségi magyarként tudom: jogaink tiszteletben tartása liberális demokrácia nélkül nem megy. Ez a politikai korrektség vívmánya, azért született meg, hogy ne lehessen zsidózni, buzizni, cigányozni és magyarozni, hogy a kisebbséget ne lehessen csak úgy leszavazni. Ezért döbbent meg, hogy a hatalmon levő magyar kormány ezt olyan könnyen lesöpri az asztalról, figyelmen kívül hagyva, mennyi magyar él a határon túl, kiszolgáltatva a többségnek. 

Miért olyan könnyű elhitetni az emberekkel, hogy régen jobb volt, és majd ha az adott eszmét, vezért követik, ismét jó lesz? Mi van emögött?

A gondolkodás hiánya. Sajnos, több felmérés is mutatja, hogy amint a gazdasági, úgy a műveltségi olló is szétnyílik. Ugyanaz ismétlődik, ami a nyolcvanas években már lejátszódott – ahogy az emberek akkor beérték azzal, amit a rendszer megengedett, most is megelégszenek azzal, ami jut nekik. Az elbutulás egyébként nagyon kellemes dolog, nem fáj, és magának az alanynak nem is kínos. Eszik-iszik, hentereg a tévé előtt, és olyan jól van, mint József Attila versében a boldogság, amely „lágy volt, puha és másfél mázsa”. A langy tócsában hemperegni mindig könnyebb, mint gondolkozni, felkelni és tenni valamit.

Sajnos ebben a média jelentős része is partner. Pszichiáterként mivel magyarázza a bugyuta sorozatok, valóságshow-k, bulvárhírek nagy sikerét?

Azzal, hogy ezeket nézve kevésbé szerencsétlennek, kevésbé butának, sőt kifejezetten okosnak érezheti magát a néző. Ennek azonban az a veszélye, hogy elégedettségében nem is igyekszik okosabb lenni. Most itt tartunk.

Miközben ön harminc éve azon dolgozik, hogy ebből lépjünk ki. Elég keserű lehet mostanában a szájíze.

Az is. Mindig arról próbáltam beszélni, hogy van elég hely a világon, lehet máshogy is élni, vélekedni a világ dolgairól, mint ahogy mi tesszük, és már megint ott tartunk, hogy megmondják nekünk, miről mit kell gondolnunk. A cirkuszt és kenyeret elve örökké érvényes: miközben a gladiátorok egymást ölték, a nép kiélte a legalantasabb ösztöneit, az uralkodó pedig látszólag a demokráciát is gyakorolta, amikor megkérdezte az alattvalóktól, hagyja-e életben vagy ítélje halálra a vesztest. Végül úgyis ő döntött, de a tömeg azt hitte, volt beleszólása.

A köztársaságielnök-jelöltek kampányát figyelve döbbenten tapasztalom, hogy értelmes embereknek kezdenek olyan szélsőséges alakok tetszeni, mint Kotleba vagy Harabin, csak azért, mert állítólag a család és a nemzet védelmét tartják szem előtt a liberálisokkal szemben. Hogy lett a liberalizmusból ilyen szitokszó tájaikon?

Úgy, hogy az értelmét sem ismerjük. Mindez a kilencvenes évekig vezethető vissza, mert addig alig volt információnk arról, milyen a Nyugat. Csak azt tudtuk, hogy ott teli vannak az üzletek áruval, a balkonok muskátlival, tiszták az utcák, és jól öltözöttek az emberek. Hogy ez mennyi felelősséggel és munkával jár, arról fogalmunk sem volt, amikor pedig megtapasztaltuk, nem kértünk belőle. Emlékszem, mennyire megváltozott a betegeim minősége a pszichiátriai ambulancián a kilencvenes évek elején, mennyire megviselte őket a munkahelyük elvesztése, az addigi viszonyok változása.

De azóta minden kimutatás szerint jobban élünk.

Minden hiába, ha látjuk, hogy még jobban is lehetne élni. A szocializmusban nem is vágytunk többre, mert tudtuk, hogy lehetetlen, ma a svájciakhoz hasonlítjuk magunkat. Jobb kocsikkal járunk, többet utazunk, sokkal több pénzt költünk, mint harminc éve, mégis elégedetlenebbek vagyunk, mert anyagi téren mindent akarunk. Csak egyet nem tanultunk meg: magunkba nézni, mit mulasztottunk el, és mit tehetnénk, hogy jobb legyen. A boldogság titka tulajdonképpen nagyon egyszerű: ne akarjak többet, de ne is érjem be kevesebbel, mint amire képes vagyok, vagyis a kulcs az önismeret. A bizonytalan embereket, akik nincsenek tisztában önmaguk lehetőségeivel és korlátaival, sokkal könnyebb manipulálni, hogy másokban keressék a hibát, és gyűlölködjenek.

A kelet-európai nacionalizmussal nem függ össze, hogy úgy érezzük, többre vagyunk hivatottak, mint amit a demokrácia kínál?

Az európai baloldal súlyos hibája volt, hogy ezt alábecsülte. Azt hitték, hogy a nacionalizmus letűnt dolog, a közös unióban majd mind egymás keblére borulunk. Csakhogy nekünk zömével olyan politikusaink vannak, akik itthon nagyon magabiztosak, de amint ki kell menniük Brüsszelbe vagy Strasbourgba tárgyalni, kicsúszik a lábuk alól a talaj. Ezért inkább itthon hangoztatják, hogy azok ott úgysem értenek bennünket, mert ugyan mit tudnak rólunk. Pedig az igazság az, hogy mi vagyunk azok, akik nagyon keveset tudnak a világról és a benne zajló folyamatokról. Sokszor ez a tudatlanság szüli a félelmet a létező vagy nem létező ellenségektől. Tény, hogy az ismeretlentől való félelem alapvető életvédelmi ösztön. De ezzel nem érvelhetünk, mert ma már rengeteg lehetőségünk van arra, hogy megismerjük más népek kultúráját, indítékait. Ez nem jelenti azt, hogy asszimilálódunk, behódolunk, de egymás mellett békésen meglehetnénk, talán még tanulhatnánk is egymástól egyet s mást.

A menekültektől való félelem is ilyen természetes, veszélyérzetből eredő emberi reakció, vagy inkább a politika gerjesztette?

A kettő együtt. A politika meglátta benne a lehetőséget, és jól rájátszik, mert az ellenség, aki elől meg lehet védeni a népet, mindig jól jön. A módszer nem új, a göbbelsi propaganda óta tudjuk, hogy az ellenséget először meg kell fosztani emberi tulajdonságaitól, mert akiben a hozzánk hasonló embert látjuk, akinek megismerjük a történetét, azt nehéz gyűlölni. Nemrég behoztak a pszichiátriai rendelőmbe a medvei menekülttáborból egy szír férfit, aki alvászavarral küzdött. Levetettem a kezéről a bilincset, kávéval kínáltam, megkérdeztem, mi hozta ide. Elmondta, hogy 54 éves belgyógyász-reumatológus Aleppóból. Egy délután betörtek a rendelőjébe az Iszlám Állam, az ISIS hadseregének katonái, hogy azonnal menjen velük, lássa el a sebesültjeiket. Nem lehetett ellentmondani, egészen éjfélig kötözte a sebesülteket, majd mikor indult volna haza, a parancsnokuk azt mondta neki, hogy ott a helye közöttük. Megijedt, mert otthon a felesége, négy gyermeke várta, esze ágában sem volt harcolni. Hajnaltájban, amikor az őrzői elbóbiskoltak, megszökött, öt kilométert rohant haza, és az asszonyt a gyerekekkel csomagolás nélkül elküldte vidékre a szüleihez. Ő is csak a bankkártyáját meg a telefonját vette magához, és elindult ellenkező irányba. Mi meg itt csodálkozunk, hogy sokan bankkártyával, telefonnal jönnek. Ezek az emberek otthon normálisan éltek, csak olyan helyzetbe kerültek, hogy nem volt maradásuk. Ennyit egy keresztény lelkületű embernek meg kellene értenie.

Nehezen értheti meg, ha folyton azt hallja, kit hol késeltek meg, és mit robbantottak fel a migránsok.

Ez már arról szól, mit adagolnak neki. Mert ugyanakkor az osztrák nőket bántalmazó osztrák férfiakról vagy a magyar nőkkel erőszakoskodó magyar férfiakról ritkán szólnak vezető hírek. A világ egyre összetettebb, még aki szeretné, sem képes minden összefüggést követni, ezért olyan könnyű leegyszerűsített üzenetekkel az érzelmekre hatni. Ez nem nemzetspecifikus, ezek emberi viselkedési mechanizmusok. A nemzeti nagyságra, a hajdanvolt és visszahozható dicsőségre, az ezeréves sérelmekre mindig lehet hivatkozni. Ráadásul sokkal könnyebb és hatásosabb, mint racionálisan érvelni.

Mi kell ahhoz, hogy egy népcsoport feleszméljen, észrevegye, hogy nem jó úton halad, mert hamis illúziókban ringatja magát, rossz vezetőket választ, összeesküvés-elméletek és propagandisztikus álhírek határozzák meg a döntéseit? Olyan tragédiák, mint például Ján Kuciak és menyasszonya brutális kivégzése volt?

A tapasztalat azt mondja, hogy igen. Az első világháború után mindenki azt mondta, hogy többé ilyen nem történhet, de eltelt húsz év, és elfelejtették, a második világháború után megfogadták, hogy ez nem ismétlődhet meg, és ismét elfelejtették. Nyolcvankilencben milyen lelkesek voltunk, hogy Európához tartozhatunk, és mintha ezt is elfelejtettük volna. Most újra ott tartunk, hogy valami megrázó dolognak kell történnie, mert az emberek többsége nem akarja észrevenni a sok-sok apró jelzést, ami mind arra utal, hogy közeledik a katasztrófa. Ján Kuciak szóról szóra leírta, mi történik itt, kik és hogyan lopják szét az országot. Odafigyelt rá valaki, amíg élt? Addig, amíg nem ér bennünket sokkhatás, azzal áltatjuk magunkat, hogy nem lehet olyan rossz a helyzet, és attól tartok, ez most sem lesz másként. De annyit minden jóérzésű, felelősségteljes ember megtehet, és meg is kell tennie, hogy figyelmeztet a jelekre.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?