Száz és százszor szerelem

Elég néhány keresőszó, és már bele is zuhantunk a világháló szövegkavalkádjába, csak aztán ki is kell evickélni, és lehetőleg egy jó művet a fogunkban tartva. A szerelmesek napja előtti számunk egy rahedli romantikus regény újraolvasására is ösztönözhetne (egyébként: ösztönöz is!), mégis inkább ahhoz adunk konkrét fogódzókat, hogy könnyebben partra vergődjünk a tematikus verstengerből. Elnézve a fel-felbukkanó versblogokat, a szövegközzététel lehetőségeinek végtelenülését, talán lankadhat bennünk a félelem, hogy érdeklődés nélkül marad az irodalom, ez azonban még nem feltétlenül elég ahhoz, hogy külön tudjuk választani a fűzfapoétákat a költőzseniktől, s különösen kemény a fűzfa az érzelgősség pluszveszélye mellett.

Ahelyett azonban, hogy rögtönzött verskurzusba bocsátkoznánk, inkább maradjunk a rovat keretei között. Természetesen továbbra is érvényes Szerb Antal felszólítása, hogy mindenki a maga érdeklődése és ízlése szerint állítsa össze saját kapcsos könyvét, és még nyilván egy válogatás sem kiáltható ki tökéletesnek, de egy-egy antológia mindig jó kiindulópont lehet. Most például azoknak, akik szerelmes verset keresnek február 14-ére, vagy csak úgy.

Több száz év kétszáz magyar versét gyúrja egy kötésbe Farkas Árpád válogatása, a Szeretni tehozzád szegődtem, a legkorábbi szöveg 1580-as, a legkésőbbi pedig Szilágyi Domonkosé. Mivel ekkora a korpusz, helyet kapnak benne a nagy klasszikusok, úgyhogy kedvcsinálóként kezdhetjük az olvasást garantált minőséggel, mondjuk, Csokonai A Reményhez című szövegével, esetleg Petőfi Reszket a bokor, mert… című versével, netán a nemrég évfordulós Adyval, az Annához szóló Juhász Gyulával. Meg van Kosztolányi, József Attila, Radnóti, Szabó Lőrinc, és hát a kötet címadó versét jegyző Nagy László is, tőle persze bekerült a Ki viszi át a szerelmet. És ha ezen túljutottunk, akkor jöhet a többi, a kevéssé ismertek, amelyekről magunk állapíthatjuk meg, hogy méltatlanul maradtak-e a mezsgyén, és ha nem, huss be velük a privát kedvenctárunkba.

Ne keretként, hanem a giccsellenáradattal szembeni harcostársként tekintsünk a versválogatásokra, és ha eljutottunk idáig, ezen belül szűkíthetjük és szélesíthetjük a spektrumot. A magyar költők szerzeményein túllendülve érdemes lehet elővenni, kikönyvtárazni, antikváriumban levadászni a Szerelmes versek című világirodalmi gyűjteményt is, amelyben visszaköszön ismét a magyar nagyok (Képes Géza, Radnóti Miklós, Szemlér Ferenc, Vas István) hangja, immár fordítóként.

Vagy az antológiás garantált terepen maradva, mégis azok nem tematikus vonalát követve mi maguk foghatunk szerelmes (vagy bármilyen más) témájú költeménykutatáshoz, kezdve nyilván honnan máshonnan, mint Szerb Antal Száz vers című, 1944-ben megjelent válogatásától, és meg nem kerülve ennek hatvan évvel későbbi újrapróbálását Lackfi Jánostól. Ezekben a nagyvilág irodalmából merítettek a válogatók, Lackfi nyilván a későbbi évek lírai termését is szemlézve, így érdekes összevetési alapul szolgálhat az is, hogy melyik vers állta ki nemcsak az idő, hanem a konkurencia próbáját is, és okozott átfedést a két kiadvány között.

De visszatérve a kiindulási problémához, természetesen az interneten sem reménytelen ügy ún. minőségi irodalmat találni, csak szinte olyan körültekintéssel kell járni, mint télen a fagyos járdán, hogy ne csússzunk bele a feketelevesbe. Az antológiák itt is segítségünkre sietnek, hiszen némelyik példányuk már elérhető mindenestül. Ilyen Baranyi Ferenc Rád gondolokja, amelybe az angol szerelmes versek (szerinte) legjobbjait halászta össze.

Kiindulásnak talán elég is ennyi, mert hiszen a szövegek is vezetnek valahová, akár egyik a másikához, na meg egyik antológia a másik felé. Ez a szöveg pedig most épp a kortársak felé kevésbé, de persze róluk se feledkezzen meg a kedves olvasó!

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!