Két Róma ugyanabból a tollból

Tíz fejezet egy remek író, esszéista, irodalomszervező és kritikus tollából, aki 1940-ben vette át jogi diplomáját, két évvel később katonai egyenruhát ölt, aztán szökik, házasodik és válik, ír és szerkeszt, s természetesen utazik. Ahogy a kötet címéből is kitűnik: Rómába kétszer is. Először 1948-ban, négy évvel a házasságkötésük után Nemes Nagy Ágnessel, majd évtizedekkel később, 1993-ban, Weöres Sándorral, Károlyi Amyval és másokkal. „Tudtam, hogy Rómába nem szabad elmenni. Többé nem. Soha” – emlékszik az első, ott töltött időszakára. Ugyanis villámszerű volt, tetőpont-élmény, a legteljesebb boldogság, amit akkor élt meg. „Rómában voltunk, nem sokkal, két évvel a háború után. Túléltem a katonáskodást, a fogolytábort, egymásra találtunk a feleségemmel, fiatalok voltunk, mindketten húszas éveinkben, és képtelenül szerettük egymást (igen, egy életre szólón), és kibontakozóban volt közös szellemi életünk is, amelynek volt már némi írói aurája.” És képeslapokat kapunk az örök városból, amely 1947 végén és 48-ban, a hidak nélküli, összerombolt Budapest után Lengyel Balázs számára maga volt a világ. Egy otthonos kis-nagyváros. Intim, belakható. „A körvonalak, ízek, emberek meghitt azonossága.” Később, negyvennégy év után „Róma is nagyváros lett. De másként, nem csak az autók, a forgalom miatt – írja. – Az a képtelenség, az a hihetetlen valami, hogy megsemmisül egy világ, amely jó és rossz dolgaival egyetemben a mi világunk volt. Úgy apránként, észrevétlen elsüllyedt az, amit ismertünk, és azok, akiket ismertünk személyesen.” De visszajön a múltból Ottlik Géza, Lénárd Sándor, Lukács György és Pilinszky János alakja. „Tele volt ugyan a szenvedés döbbenetes együttérzésével, sőt együttélésével – meséli utóbbiról a szerző –, de tele volt ugyanakkor érzékenysége nárcisztikus elemeivel, sőt istennek hála – a mindennapokban – a sötét pillanatait feloldó humorral is. A létezésről nemcsak azt tudta mondani, hogy iszonyatos, iszonyatos, hanem érződött benne valami fájdalmas nosztalgia a boldogság után: ’Valamikor a paradicsom állt itt.’ Emlékszem, néhány nappal Rómából való elutazása előtt átéléssel, de humorral mondta nekünk az édesanyjáról és a családjáról beszélve: odahaza már remegnek. Remegnek, tudják, hogy néhány nap és megjövök.” Pár soros portrék sorozata az írás, pontos képet adva egy szellemi kör, az Újhold tagjainak fáradhatatlan igyekezetéről.
Az élet szürrealizmusa című fejezet az érsekújvári lakatoslegényből lett íróról, költőről, festőről, művészeti mozgalmak szervezőjéről, a múlt század művészeti ízlésének egyik harcos átalakítójáról, Kassák Lajosról szól. „Ő nálunk, mint a franciáknál az avantgárd nagyjai, a legfőbb ízlésfordító.” Tizenhét éves csupán, amikor pepita nadrágban, lakkcipőben, szalmakalappal a fején, kisbatyuval a hóna alatt felül a pesti vonatra, „hogy aztán belőle legyen az új magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, a modernség harcos apostola. 1904-et írunk…” Majd jön 1915, amikor Ady pályája magason jár, Babitsé, Kosztolányié, Tóth Árpádé felfelé törőben. Kassák megindítja Tett című folyóiratát, amelyet gyorsan betiltanak, de 1916-ban már el is indítja a Mát. Őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság, a bukás után börtönbe kerül, aztán egy hajóskapitány segítségével, egy láda fenekén meghúzódva kiszökik Bécsbe. Lengyel Balázs szerint Kassák száműzetésének egyik legtermékenyebb korszaka kezdődik el. „Megírja költői életművének egyik csúcsát, a ma már klasszikus remekműként számon tartott A ló meghal, a madarak kirepülnek című elbeszélő költeményét, 1909-es európai vándorlásának történetét.
Az angol tanúban Ralph Brewster Rossz útlevél című írását idézi Lengyel Balázs. A történet 1942 májusától 1944 végéig húzódik, és szlovákiai helyszíneken is játszódik. „A szlovákok kegyszerű, egészséges parasztok – írja Brewster –, míg a nemesség és kulturált családok legnagyobb része magyarok, s bár a trianoni szerződés óta szlovák állampolgárok, egymás közt magyarul beszélnek.” Radványban akart újra találkozni a barátaival, érvényes olasz útlevele volt, de szlovák vízum nélkül nem jutott csak Losoncig, a vasúti szállodáig. Izgalmas kalandok sorozata az írás, amelynek végén a szerző egy katonai teherautóval érkezik meg családjához Firenzébe, mint a háborús Magyarország angol tanúja.
Márai Sándor egyik leghíresebb művét, az Egy polgár vallomásait újraolvasva a kassai születésű író portréját egészíti ki, de megfesti a húszas évek Berlinjét is, ahol Márai szerint „egy pillanatig sem volt unalmas fiatalnak lenni”, mert „éhes volt a város, éhes életörömre, stílusra, új kifejezési formákra”. Márai pedig két kézzel és félelem nélkül nyúlt minden után, amit a város elé tett. És megjelenik a közelében Lola, „akit Kassáról felejteni küldtek el Berlinbe”. S annak ellenére, hogy Márai később azt írja magáról, kevés érzelmi szál fűzte a magyarsághoz, Lengyel Balázs szerint az igazság más. „Ő volt az értelmes magyar gondolkodás és az irodalmi nyelv egyik legnagyobb művésze.”
Két levél is helyet kapott a kötetben. 1956 szeptemberében íródott az egyik, október elején a másik. Egy meghiúsult folyóirat a témája ennek is, annak is. Párton kívüli írók bátor hangját halljuk, azokét, akik méltatlanul kerültek az irodalom perifériájára. Kálnoky László, Lakatos István, Lengyel Balázs, Mándy Iván és Pilinszky János aláírásával indult útnak a levél, amelyben egy új folyóirat megindulásának a terve áll. Ez a tárgya a másik levélnek is, amely részletesebben fejti ki, milyen hangot ütne meg a folyóirat, amelyből végül egyetlen szám sem jelent, jelenhetett meg.
Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs és Vas István öt levele egy hajdani elvi vita emléke. Vas István vezércsillaga: Babits. A házaspáré: Kassák. De ez csak az egyik tárgya a leveleknek, hogy miért nem ugyanazt a nevet írták a lobogójukra. A további négy a „felhős barátság” egének megtisztulását szolgálja.
Beszélgetések is vannak a könyvben. Tasi Józseffel készült az egyik, amelyben Móricz Zsigmond és Németh László alakja is megelevenedik, Mándy Ivánnal a másik. Ez utóbbi huszonhat oldalon idézi meg egy legendás barátság kezdetét, Mándy első novelláinak fogadtatását, az Újhold felszámolását, az „elhallgattatás”, a kézirattitkolás korszakát, a pálya szélére szorítás nehéz éveit. A beszélgetés végén pedig ott a súlyos megállapítás: „Kaptunk mi elég pofont, elég sebet, ezek végig is fognak kísérni bennünket.”
Kemény pofonok, mély sebek hordozója a Két Róma. Kordokumentumként is izgalmas olvasnivaló.