A Pompeo-portya célja

Újra felfedezte magának az amerikai külügy a kisebb közép-európai országokat. Ez tekinthető áttörésnek, hiszen az Obama-éra óta térségünk egyre csak halványult a washingtoni térképeken. Viszont a Trump-adminisztrációban szolgáló héják – tehát oroszellenes republikánusok, akik felvállalják a konfliktusokat – éppen az ukrajnai orosz háborús beavatkozás és az egyéb provokációk miatt újra elkezdtek foglalkozni a régiónkkal.
A váltás lényege, hogy a NATO nem engedheti meg magának, hogy a keleti végeken csipkedjék. Úgy is mondhatjuk, sokkal biztonságosabb minden tagállamnak, ha mi kezdeményezünk és csipkedünk, mintha minket csipkednek. A balti államokba és a lengyelekhez telepített jelképes, közös NATO-alakulatok már ezt a célt szolgálták. Emellett a látványos hadgyakorlatoknak is megvan a jelentősége, eközben pedig zajlik a háborús infrastruktúra javítása, fejlesztése: hogy egyáltalán reális védelmi forgatókönyveket lehessen tervezni, ahol könnyen és gyorsan lehet alakulatokat átdobni akár több száz kilométerrel távolabbra. Részben erről tárgyalt az amerikai külügyminiszter, Mike Pompeo Budapesten, az úgynevezett védelmi együttműködésről, vagyis hogy hogyan mozoghatnak szabadon az amerikai alakulatok. Ez a hidegháború alatt teljesen természetes megállapodás volt a nyugatiak között, most felújítják ezt a rendszert.

Az energetika a másik fejezet, ami nagyon érdekli Washingtont. Részben a fekete-tengeri új lelőhelyek kiaknázása, részben a cseppfolyósított földgáz behozatalához szükséges terminálok megépítése és a kapacitások bővítése. Ez viszont rövid távon nem üzleti érdeke térségünk országainak, hiszen most éppen drágább az amerikai palagáz, mint az orosz földgáz. Ugyanakkor az orosz gázártárgyalásokon is számít, ha van másik alternatíva, tehát 

hosszú távú stratégiai kérdés, hogy több csap is legyen, és akár felváltva is nyitogatni lehessen azokat. 

Ez Szlovákiával és Magyarországgal kapcsolatban is érdeke az USA-nak, a lengyelek pedig már megépítették az első LNG-termináljukat. 

Végül a korrupció. Ez az, amiről aligha sajtótájékoztatókon fognak beszélni, mégis belpolitikailag Pozsonyban és Budapesten is ez az egyik legérzékenyebb téma. Tömören: az állam oligarchák általi elfoglalása, illetve befolyásolásának mértéke már stratégiai kockázatot jelent a NATO-szövetségeseknek. 

Hiszen egy korrupt politikus vagy üzletember a saját zsebét nézi, és abban a Pekingből vagy Moszkvából érkező zöldhasú pontosan ugyanolyan jól mutat. 

Emiatt egy bizonyos szintnél megálljt kell parancsolni, mert ha nem, azt kihasználhatják a NATO versenytársai. 

Ez a téma a legkényesebb, hiszen nyilván egyetlen ország sem akarja beismerni, hogy tényleg nemzetbiztonsági szintű korrupciós kockázatot jelent. 

Szlovákiában is több dolog tanúskodik erről, Magyarországon pedig például a Belgrád–Budapest kínai vasút és a paksi nagyberuházás sem transzparens.

Mindezzel párhuzamosan ott vannak a gazdasági érdekek, erre példa a kínai Huawei ügye. 
Pompeónak igaza van abban, hogy a Huawei telekomunikációs óriás nemzetbiztonsági kockázatot jelenthet, ha kritikus infrastruktúrákba épül be az ő technológiája. Ekkor persze nem sok más marad, mint az amerikai technológia, kis európai beszállítással. A tanulság megint az, hogy Európa nem hagyhatja magát két nagy között őrlődni, hanem magának kell kiépítenie ezeket a fejlesztéseket, mégpedig gyorsan.

Mert a stratégiai autonómiánkra mindenkivel szemben szükségünk van, akinek a fővárosa nem az EU területére esik.