Olyan fura egy lény az ember! Itt lakik egy általa agyongyötört bolygón, és legfőképpen az idővel, az általa mért és csak neki fontos fogalommal foglalkozik egész élete folyamán. Mi több, olyasmire vetemedik, hogy méri ezt a mérhetetlen és végtelen dolgot (eleve mi mérhető a végtelenen, amely fel sem fogható jóformán?), és az ember mindenféle kezdeteket, szakaszokat tűz ki egy képzeletbeli tengelyen, s ehhez viszonyítva próbál létezni bevésve egy-egy jelet a semmibe. Tényleg, mit gondolhattak – persze csak ha vannak – azok az űrbéli lények, akik szilveszter éjszakáján azt látták, hogy e kis bolygó – mely éppen akkor kerülte meg csillagát, a Napot – egy bizonyos időpontban szinte kigyulladt, majd keletről nyugat felé haladó irányban majdnem huszonnégy órán át csillogott és villogott, szikrázott, és füstszagú lett. A tűzijátéktól. Biztosan furát gondolhattak. Én is azt szoktam. Nem vagyok ünneplős hajlamú. Az idő múlását meg egyáltalán nem szeretem ünnepelni, még magam és mást emlékeztetni se nagyon. Ez az idő, ez megy, tőlem függetlenül is, már az irányát is látom, a magam szakaszát is benne. Meg azokét, akik fokozatosan mellém szegődtek, akikhez én somfordáltam oda, s akik elmaradtak menet közben, s akiktől én maradtam el. Örök változóban éltem, így megy ez, ma is így élek. Változások közt. Hol itt, hol ott tünedezik elő egy régi részlet a régi életből, abból a múlt időből, s általában mindig annak kapcsán, hogy valaki éppen kihull a képből, eltávozik, itt hagyja az élők világát, átlényegül emlékké. Sok ilyen kihullás sajog az ember lelkében, a keletkezett hiányokat a színes emlékekkel próbálom kitölteni, s elszomorodom mindig a be nem váltott ígéreteim, az elmaradt látogatásaim, a meg nem történt telefonbeszélgetéseim, a megíratlan vagy elküldetlen maradt leveleim miatt. S ezek a dolgok aztán végleges varként a lélek sebein ott maradnak, s nincs rájuk gyógyír, legfeljebb ez az idő, amelyről mint mérhetetlen és megérthetetlen jelenségről tudok csak szólni.
Eljött az a szakasza az életemnek, amikor egyre kevesebb esküvőre és keresztelőre, viszont egyre több gyászszertartásra kell elmennem. El kell. Nincs kibúvó. Tudtam, hogy így lesz, ismerem a sors játékát, az idő fenséges hatalmát, tudom, milyen a múlékonyság. Mennek el, egyre és egyre. Néhány év alatt lassan elkopott apám és anyám korosztálya, lecserélődött gyerekkorom szomszédsága, de ezt a belenyugvás érzésével, az így kell ennek lennie tudomásulvételével még képes vagyok elfogadni. Fájdalmasabb, hogy a baráti kör, a korosztályom kezdett ritkulni. Fényes pályák helyett űr, az élő pirospozsgás arcok helyett régi, halványuló fényképek maradnak. Ezt nehezebb megélni. A tél még bezár, s bár néha ad egy-egy napfényes hétköznapot, csillogós ünnepet, az biztat, hogy bízzak a tavaszban, mégsem vidulok fel teljesen, mert a múlók elsuhanó arcát számolgatom. Gyarapodnak. Olyan fura lény vagyok! Ember. Tudatosan nem akarok az idő múlásával foglalkozni, mégis egész életemben azt teszem. Akarva vagy akaratlanul. Mennek az elmenők, jönnek az érkezők, váltja egymást nappal és éj, mozgásban van a világ, az állandónak hitt dolgokra pár nap múlva nem is emlékszem. Kitavaszodunk? Hogy mit álmodik a hortenziatő a hó alatt? S a dombok tetején a fák borzas vonulata milyen széltől maradt ilyen? Ez a fontos talán. Semmi más. A nap ragyog, az ég betöltve fénnyel. Egyszerű szavak kellenek. Múlásnak fejet hajtani, kezdésnek teret adni. Akinek mennie kell, elengedni, aki érkezik, befogadni. Fura lény az ember. Az elmenőhöz ragaszkodik, az érkezőt elveri magától. Lassú világosodás ideje van. Hosszú farsang. Táncoljon, aki teheti! S akinek szíve gyásztól-szomorúságtól nehéz, az nézze a világot maga körül. Mindig szép tud lenni. Madár, felhő, domb, tar erdő, fagyott buckája a szántásnak, sápadt téli vetés. Nem kell az ujjunk közt elfolyó idő miatt aggódni. Míg velünk van, jól van. S jól lesz, ha nélkülünk lesz, akkor is. Talán így! A bolygó sokszor megkerüli még csillagát.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.