Miért nem mosolyog?

Miért nem mosolyog, kérdezném naponta százszor is. Szólnék, már épp szaladna ki a számon, legyek bár utcán, boltban, iskolában, hivatalban, egyebütt, de csak mosolygok. Nem szólok, hogy mernék, hiszen nem tudhatom igazán, miért nem mosolyog mostanság senki. De mégis, miért nem mosolyog, kedves, szaladna ki a számon, vagy legalább a mosolyomat miért nem viszonozza, a köszönésemet legalább… Igen, tudom, nem is nekem akart köszönni (Karinthy: Nem nekem köszöntek), nem is lát, mert épp elkapja a tekintetét, pedig régi iskolatársak voltunk, régi ismerősök, régiek. Igaz, mára új szelek fújnak jócskán, homlokegyenest ellentétesek lettek a nézeteink, elváltak útjaink, más zenét, más verset kedvelünk, egészen más az egyenes emberről való véleményünk… De legalább arra a másikra miért nem mosolyog? Ja, mosolyog is, csak nem arra, akire én gondoltam, s ha mégis véletlenül rám is, ha nekem is esik egy pillantás, akkor meg miért szűri foga között a szót, szeme, ajka sarkából a mosolyt?

Miért nem mosolyog, mondogattam magamban, hát ebből elég, a sok savanyú ábrázatból! Elhatároztam egy szép napon, hogy én bizony ma mosolyogni fogok, nézzenek bár bolondnak. Néztek is, mert hamarosan mondta egyik ismerősöm, láttalak az autóból, mentél valahová, mosolyogtál, mi volt veled. Semmi, mondom, csak elhatároztam, hogy mosolyogni fogok, hogy mindenkire. Jó, hogy nincs jobb dolgod, mondja a tőle megszokott örök savanyú képpel. De van, mondom, elromlott a porszívóm, drágább lett a tojás, beállt a derekam is. Mosolygok.

Miért nem mosolyog a fiú a lányra, a lány a fiúra a padon? Naponta látom őket, összeölelkezve nyomogatják az okostelefont, csók, összeborulás, nyomogatás, csók, összeborulás, semmi mosoly, akkor most kinek szól a csók, az összeborulás, morfondírozok.

Miért nem mosolyog a tanító néni, miért siet, miért nem figyel oda, ivott-e eleget az a lurkó, hogy ne fájjon a feje, hogy okosabban feleljen, miért csak a mit rohangálsz, várj, hol a papucsod, miért nem igyekszel, hol az eszed, meg ilyenek? És már tudom, miért nem mosolyog a gyerek. Nem tudta kitől eltanulni, mert otthon sem igen mosolyognak rá, anya keze ki sem látszik a munkából, apa esze is máson jár, nem a mesélj, fiam, lányom, mi van veled, a fiú vagy a lány meg nem mesél, nem mosolyog.

Miért nem mosolyog? Tudom, vannak rosszabb napok, bosszantó dolgok, bosszantó emberek is sokan, rosszak a hírek, hamisak, gazemberek a politikusok, ellopják, amit lehet, megszegik a szavukat, meggyalázzák az emberit, sírni is lehetne a galádságok miatt, mégis megkérdem, miért nem mosolyog? Miért a savanyú tekintet, miért nem köszön, ha bemegy, ha kijön, mert rosszkedvűen kelt ma reggel, mert nem szereti a hajnali madárcsicsergést?

Miért nem mosolyog, nézem az örökös mosolytalanokat, soha ne legyek olyan, mondom magamban, míg kalkulálom a pénzbelit a következő bejövőig. Nehéz ügy, de van még itthon lisztem, tejem, cukrom, sóm, könyvem, s nem hajlok meg, nem én, bárki szédít, hogy rám, csak rám, de csak rám add a jeledet, s majd jobb lesz. Csak mosolygok rajta.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Senki nem tudhatta, aki ránézett Klárára – ahogy VASÁRNAP délután ott sétál a külső Váci úton, kihúzott derékkal, a kalap halványkék árnyéka alatt összeszedett arcvonásaival –, hogy mennyire boldogtalan volt még két napja

Julie Orringer: Láthatatlan híd

Ha harsogni nem is szokott, de befelé gyakran mosolyog, és VASÁRNAPonként, dampfnudlifőzéskor kacagva menekül András lisztes keze elől.

Kováts Judit: Elszakítva