Ugye, tudják, mi a dezsavű? Az a furcsa érzés, amikor teljesen úgy tűnik valami, mintha egyszer már ugyanígy megtörtént volna velünk. Állítólag nem a reinkarnációs elméleteket bizonyítja, tehát nem arról van szó, hogy az embernek előző életeiből bukkannának fel ilyen-olyan ismerős érzései, hanem az agy működésével függ össze. Valamit olyan gyorsan közvetít a tudatnak, hogy mire az ember valóban felfogja, máris úgy tűnik neki, mintha egyszer már ugyanez ugyanígy lett volna. Miközben az maga az ugyanaz. Így vagy úgy, nekem az utóbbi időben egyre gyakrabban támad ilyen dezsavű érzésem, holott az én érzékszerveim nem közvetíthettek az agyamnak konfiskálásokat, feketevágásokat, menekülőket, mert nem, mégis egyre több a dezsavű érzésem. Persze, az is lehet, hogy leülepedett olvasmány- és filmélmények is hozzájárulhatnak ehhez a jelenséghez, nem tudom. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy annyira nem merültem el a témában, szakszerű magyarázatot nem tudnék adni rá, de nem is ez a szándékom, egyszerűen csak megállapítom: egyre több a dezsavű érzésem.
Mintha lett volna már ilyen, például a sertéstartás kötelező bejelentése. És az biztos, hogy nem a Tanú című filmből köszönt vissza ez az érzés, mert az szatírája egy letűnt kornak, inkább mulatságos a magamfajtának, aki nem élte meg. De nem is saját tapasztalatból, mert mi gyerekkoromban nem tartottunk sertést, és amióta felnőttem, Pozsonyban sem tartunk. Ugyanakkor, déjà vu ide, déjà vu oda, gyanús érzések ide, gyanús érzések oda, nem marhaság, amit a disznóról írunk. Illetve őneki a tartásáról, vágásáról. Ha valóban csak a közegészségügyi szempontokat tartják illetékeseink szem előtt. A dezsavűm talán annak szól, biztos lehetek-e vajon, hogy kizárólag az egészségem védelmében járnak el a szervek, s van-e arra garancia a GDPR korszakában, hogy nevem (az állattartó neve) nem kerül fel különböző listákra. Mert ha a feketevágás veszélyes, a szabályszerű pedig egy későbbi feketelistát eredményez, akkor máris ott vagyunk a gyanús érzések talaján, vágunk vagy sem, mindnyájan.
Aki még mindig nem tudná, mi a GDPR, annak most elmondom, bár anno írtunk róla. A mozaikszó jelentése: General Data Protection Regulation, magyarul: általános adatvédelmi rendelet, mely a személyes adatok védelméről szól. Az Európai Unió és az Európai Tanács fogadta el, és 2018 májusától nálunk is ez szabályoz szinte mindent, ami személyes adatokkal kapcsolatos: összegyűjtésüket, tárolásukat, továbbításukat, egyszóval: bármilyen szintű felhasználásukat, különös tekintettel a listázásra. Még akkor is, ha Európának ezen a felén makacsul tartja magát az attitűd, mely szerint a felháborító csak az, ha engem listáznak, én ugyanis ha listázok is, csupa jó szándékkal, valami nemesb ügy érdekében teszem. Mondjuk, én konkrétan nem, hála Istennek sosem volt ilyen hatalmam, és Isten mentsen meg tőle, hogy legyen, mi még a kedves nyertesek adatait is azonnal töröljük, mihelyt postára került a nyeremény tárgya.
Szóval déjà vu dezsavű hátán, a múltkor például még azt is szerettem volna kifejteni, hogy ha rendet nem is, de elviselhető körülményeket, környezetet csak úgy tudnánk teremteni, hogyha mindenki a saját háza táját tenné csak rendbe az örökös hibáztatás, másokra mutogatás helyett. Igen, ez amolyan Teréz anyás hozzáállás, de felettébb logikusnak tűnik. Még jó, hogy nem fért bele a múlt heti keretbe, mert jól nevetség tárgya lennék, most derült ugyanis ki számomra, hogy törvényileg bizony a saját házunk előtt sem kell elsöpörnünk a havat. Ezzel a törvény adta joggal nyolcvanhat éves anyámat és néhány hozzá hasonlót leszámítva bezzeg mennyien élnek! Mutogatni, hibáztatni majd akkor kezdenek, ha a szomszéd járdáján törik ki a nyakukat. És ehhez még különös fagy sem kell.
Ismerős?
VASÁRNAP volt, tél dereka. Tizenegy éves lehetett, első gimnazista, és éppen a hétfői leckéjét írta, amikor valami különös fagy járta át egész testét.
Vladimir Nabokov: Pnyin professzor
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.