Ady, a kíméletlen

Január 27-én lesz 100 éve, hogy meghalt Ady Endre. Bár az iskolai tananyagból elsősorban a költészetét ismerjük, publicisztikája is jelentős. Az alábbiakban újságcikkeinek üzenetét, hangvételét próbáljuk megközelíteni.

Kemény társadalomkritika

Ady hamarabb lett ismert újságíró, mint ismert költő, hiszen amikor az Új versek 1906-ban megjelent, szerzője már jó néhány lap szerkesztőségét maga mögött tudhatta. Az újságíráshoz a félbeszakadt tanulmányok után, illetve közben fogott, hiszen debreceni egyetemista korában kezdett lapoknál dolgozni. Bár Ady Lőrinc azért küldte a fiát jogot tanulni, hogy a családot újra felemelje, Bandi tandíja esti korhelykedésekre ment el, így egyetemi tanulmányai többszöri nekifutás ellenére is félbeszakadtak. Debrecenben két lapnál is dolgozott, de nem érezte igazán jól magát a városban, az igazi lendületet nem is itt, hanem Nagyváradon kapta, ahová 1899 végén költözött. Bihar „fővárosában” pezsgő kulturális élet zajlott akkoriban, a huszonhárom éves Ady pedig a város legtekintélyesebb és legerősebb lapjához, a kormánypárti Szabadsághoz szerződött. A lap hangvétele azonban nem igazán volt számára testhezálló, hiszen szövegeiben kezdettől fogva ott volt a kemény társadalomkritika. Egy kis séta című írása (mely a Friss újságban jelent meg) nagy felháborodást keltett, és sok haragost szerzett vele magának. Ilyesmiket ír benne. „De nézzék meg a kanonok sort, s gondolkozzanak. Az előkelő, feszengő, jómódról valló paloták redőnyei le vannak bocsátva. Lakosai a legmihasznább, legingyenélőbb emberek. (…) Sétáljanak aztán el bármelyik külvárosi részbe. De jól erősítsék meg szívüket. Mert nyomort, bűnt és piszkot látnak. Meglátják, hogy mennyi nyomort lehetne enyhíteni s mennyi könnyet letörölni a kanonokok pénzével.”

Persze feljelentették Ady Endrét, aki természetesen erre is újságcikkben reagált. „Ma Pécsett egy újságírót becsukatással fenyegetnek, mert arról szólt, hogy a papok között sok a haszontalan és erkölcstelen, jómagamat pedig egész sereg jól táplált méltóságos és nagyságos reverendás pöröl, pedig én csak annyit sem mondtam róluk, mint a pécsi újságíró. Nyakig vagyunk a középkorban, terrorizál a sötétség: ez az én esetem igazsága.”

Meg nem értett küldetés

1901 májusában Ady átlépett az ellenzéki Nagyváradi Naplóhoz. Itt alakult ki újságírói, prózai stílusa. Írt napi politikáról, színházról, vitatkozott cikksorozatokban. Véleményezte a nagyváradi városatyák választását meg a színház új szereplőit, darabjait, és országos kérdésekben is kifejtette a véleményét: ellentmondást nem tűrően, sokszor keresetlenül. 1901 decemberében jelent meg Tanulságok című cikke. „Pálffy tisztelendő úrtól megtanultuk, hogy Magyarországon hazafias dolog a németet, szerbet, románt, tótot szidni. Így van? Ha így van, én ünnepiesen kijelentem, hogy nem vagyok hazafi. Én minden fajt, nyelvet, vallást, meggyőződést és jogot tisztelek, extra et intra Hungariam. Sőt, én az erőszakos magyarosításnak sem vagyok barátja. Egy kicsit szociáldemokrata nézet – elismerem. De a szociáldemokrata ennél a meggyőződésnél nem megy tovább. Ellenben a magyar klerikalizmus hazafias gerjedelemben szidja a nemzetiségeket, suttyomban pedig trafikál velük s lázítja őket. A szociáldemokrácia hát nemzeti szempontból sem veszedelem, de a klerikalizmus mindenféle szempontból az.”

Ilyesmit leírni a századfordulón nagyjából olyasmit jelenthetett, mint amikor József Attila 1925-ben leírta, hogy „Nincsen anyám, se apám, / se istenem, se hazám.” Kosztolányi Dezső Ady költészetét keményen elmarasztaló, 1929-ben (vagyis tíz évvel Ady halála után) megjelent írásában (Az írástudatlanok árulása) ezt mondja róla: „Ő maga is „küldetést” érez, mégpedig többfélét. Az első körülbelül az, hogy ennek a földnek a Messiása legyen. Hogy miből áll az ilyenfajta küldetés, nem tudjuk. Gyakran halljuk, hogy „harcol”, és fajtáját ostorozza a jövő felé.”

Tetvek a pálmafán

„Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján.” Ezt Tisza István mondta 1910. november 8-án. A 20. század első évtizedeinek egyik legjelentősebb magyar politikusa, Magyarország többszöri miniszterelnöke nem mindennapi kapcsolatot ápolt Adyval. Legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy az ellenfelek gyűlöletével tekintettek egymásra, de persze ez a viszony is sokkal bonyolultabb volt. Bár politikai cikkeiben és verseiben Ady válogatott, a korban már-már vulgarizmusnak számító szavakat vágott Tiszához, az említett kijelentés után egyre hevesebben. Viszont néhányszor levelet is írt a politikusnak, nemegyszer a segítségét kérve. Tisza nem válaszolt, és nem is segített, mégis érdekes, hogy Ady több ilyen eset után is képes volt hozzá fordulni, holott tényleg nem találkoztak sokszor. Amikor pedig 1918 őszén Tiszát lelőtték, Ady a hír hallatán sírásban tört ki. Ráadásul ő sem élte sokkal túl Tiszát, alig három hónappal. Furcsa és bonyolult volt kettejük viszonya, hiszen mindketten hangadók voltak saját térfelükön, ráadásul mindketten a Partiumból származtak, Ady a Szilágyságból, Tiszáék pedig birtokaik folytán Biharból. Tisza Ady-képe nyilván kevésbé volt összetett, mint fordítva, és talán a megvetés mellett nem is nagyon színezte más. A politikusnak egyébként az irodalomról is volt véleménye, és ezt egyszer álnéven egy cikkben meg is fogalmazta, ki nem felejtve persze Adyt. „Hát lehet egy kalap alá venni a Merengőhöz szerzőjének lyráját az Ady állítólagos költészetével? (...) Ady állitólagos költészete a pöffeszkedő parvenü üres feltünéshajhászása, mely joggal számit a félmüvelt közönség ízléstelenségére” – írta 1912 őszén a Magyar Figyelőben. Ady, akkor már mint Párizst többször megjárt, ismert pesti költő, a Nyugat főmunkatársa még vehemensebben támadta Tiszát, cikkben és versben is.

Érdekes, hogy életvitelükben is szöges ellentétei voltak egymásnak: Tisza a megfontolt, jómódú, nemesi államférfi, egyben sportember, Ady a szegény, heves, lobbanékony, önpusztító életvitelű korhely költő. Ady nyilván hitt abban, hogy ostorozó szavai előreviszik az adott ügyet és a társadalmat, hiszen küldetéstudata itt is megkérdőjelezhetetlen volt, ahogy cikkei nyelvezetének újító hatása is. Még ma is születnek cikkek és tanulmányok, melyek tragédiának tarják, hogy ez a két nagy jellem nem volt képes együtt dolgozni Magyarország dicsőségére, és úgy érzik, Adyt bizonyos körök megrontották, ezért nem tudta felmérni Tisza nagyságát, jelentőségét. Konfliktusuk azonban száz év távlatából szükségszerűnek és elkerülhetetlennek tűnik, hiszen Tisza, főleg a háború éveiben, már egy személyben is megtestesítője volt a réginek, annak az ispános rendszernek, amelyet Ady annyira gyűlölt mint a fejlődés és a szabadság röghöz kötőjét. Arra viszont, amit az 1918-as év hozott, még ő sem volt felkészülve. És még csak azután jött 1919.

Menjünk vissza Ázsiába!

Egyesek szerint Ady néhány újságcikke ma is aktuális. Az egyik országgyűlési botrány kapcsán például ezt írta 1902-ben:

„Szeretett úri véreim, Ázsia ordított fel tegnap bennetek. A nosztalgia, a nomád, baromi ember méla vágyakozása rohamba tört ki. (…) Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna. Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.ˮ (Menjünk vissza Ázsiába! Nagyváradi Napló, 1902. január 31.)

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!