A Bátory család pokoljárása

Bátoryék hosszú évek után először mentek el üdülni, Filipet a nagyszülőkre bízták. Az apukának Pozsonyban felelősségteljes, sok elfoglaltsággal járó munkája volt, késő este járt haza, s utána is sokáig ült a számítógép mellett. Ráadásul a beteg gyermek miatti aggódás is megtette a magáét. Magas vérnyomással kezelték, nagyon nagy szüksége volt a pihenésre, remélték, hogy a tenger oldja majd a felgyülemlett feszültséget. De a sors másképp rendelte. A nyaralás egy napján Marek elindult, hogy megrendeljen egy kirándulást: a család a delfináriumba vágyott. Felesége és két fia hiába várta vissza, alig lépett ugyanis be az épületbe, összeesett. Olyan súlyos infarktust kapott, hogy azonnal meghalt. Az asszonyban egy világ omlott össze, fejében eluralkodott a káosz, hogy mit is kezd most egymaga három fiúval, köztük a beteg Filippel, a házzal, a kölcsönnel. Szerencséjére a nagy szerencsétlenségben férje gondos és előrelátó volt, életbiztosítása részben megoldotta az anyagi gondokat.

Kaszált a halál

„A holttest hazaszállítása körül rengeteg bonyodalom volt, két héten át a poklok poklát jártuk” – emlékezik Dagmar szenci otthonukban, miközben fél szemmel folyton Filipre figyel. A fiúcska folyton kitalál valamit, mint a villám, fut egyik szobából a másikba. Adam, aki még iskolában van, épp tízéves volt azon a napon, amikor az édesapját temették, Filip egy évvel fiatalabb. A legidősebbet, a Dagmar első házasságából született húszéves Maťkót egy évvel később, a mostohaapa halálának napján gázolta el a vonat. „Szörnyű tragédia volt, tele voltak vele az újságok. Az apukájánál volt Liptószentmiklóson, s a diszkóból a síneken ment haza hajnali négy körül, így rövidítette az utat. Csakhogy fülhallgatóval a fülén nem hallotta, hogy jön egy tehervonat” – lúdbőrzik a hátam, ahogy az anyuka meséli a szörnyű balesetet. Hát még ő mit élhetett át, amikor megtudta, mi történt! „Szombat reggel felhívott a volt férjem, s alig tudott megszólalni, úgy sírt. Amikor végre kinyögte, ráförmedtem, hogy miket beszél összevissza. Nem akartam elhinni. Aztán jött a szörnyű valóság: a hullaházban azonosítanom kellett a fiamat, közölni az öcsémnél Svájcban lévő szüleimmel a hírt. Édesanyám teljesen összeomlott.”

Filip autista

Filipko, aki nemcsak autista, még ADHD-s is (figyelemhiányos hiperaktivitás zavar), megint megjelenik. Egy pillanatig sem marad egy helyben. Mosolygósan, huncutul puszit kér az anyukától. „Akárhol vagyunk, odamegy az emberekhez, megöleli őket, puszit akar nyomni az arcukra. Az idegenek meghökkennek, mert nem tudják, mire készül. Bár az arcáról lerí a jóság, nem mindenki örül a váratlan szeretetnyilvánításnak.”

Még kicsi volt, amikor a szülők rájöttek, hogy Filip más, mint Adam, de arra nem is gondoltak, hogy autista. „Adam ügyesebb volt ebben a korban, hamarabb beszélt, megtanulta az egyes játékokat, mondókákat. Filipnek csak egyetlen mese létezett, a Némó, e mellett megnyugodott, el is aludt. Amikor őt is beírattuk az óvodába, hogy munkába mehessek, az óvó nénik jelezték, hogy más, mint a többi gyermek. Soha nem azt csinálja, amit azok, nehezen irányítható, és nem egyszerű kapcsolatba lépni vele: nem nagyon lehet bevonni közös játékba, sokszor nem reagál, ha a nevén szólítják. Két-három szónál többet háromévesen sem mondott, négyévesen legfeljebb tízet. A pszichológus türelemre intett, azt mondta, hogy elmaradt a fejlődésben, a fiúk egyébként is később kezdenek beszélni; nem vette észre, hogy a tünetek autizmusra utalnak. A neurológus Pajor doktor már jelezte, hogy megfigyelés alatt kell tartania, de a diagnózist csak négyéves kor után lehet pontosan megállapítani. Végül a költözésünk után Szencen a gyermekorvos Hervay doktornő rögtön elküldött Nagyszombatba dr. Jánošíková klinikai pszichológushoz. Ő még öt percig sem látta Filipet, már kimondta: egyértelműen gyermekkori autizmus.”

Fájdalmas az emlékezés

Filipet elfoglalja fotós kollégám, így folytathatjuk a beszélgetést. Talán jó is, hogy volt egy lélegzetvételnyi szünet, mert Dagmarnak óriási fájdalmat okoz az emlékezés. Próbálja palástolni, eltüntetni a lelkében tomboló szenvedést, de hiába akar megszabadulni a gyötrelmektől, nem mindig megy. Mindmáig nem dolgozta fel a tragédiákat, s nem is fogja soha. Az idő minden sebet begyógyít – mondják, de ez csupán kegyes hazugság: csak enyhíti a fájdalmat. Szeretteinket soha nem feledjük, haláluk olyan seb, melyet semmi és senki sem gyógyíthat be, legfeljebb az idő múlásával részben alkalmazkodunk a helyzetünkhöz.

Mindig és mindenből van kiút – ezt is mondják. Csak nem mindig könnyű rátalálni. Dagmar számára is volt egy másik út, ezen kellett elindulnia, mert ott volt a két gyerek. Csodálom lelkierejét, kitartását, azt, hogy nem siránkozik. Igaz, nem is engedheti meg magának: gondolatait a mindennapok tennivalóira, gondjaira kell irányítania. „Nem akartam erős nyugtatókon élni, féltem, hogy elveszítem a gyerekeimet. Harsányi doktornő sokat segített, ma már alig van szükségem gyógyszerekre.”

Bátoryék 2010-ben Liptószentmiklósról költöztek Szencre. Miután a férj elveszítette a munkáját, fél év múlva egy nagy pozsonyi számítógépes cégnél alkalmazták. Előbb hetente hazajárt Liptóba, aztán elhatározták, jobb lesz, ha eladják a lakást, és az új munkahely közelébe költöznek. Szencen találtak eladó házat kis udvarral – kölcsönt is fel kellett venniük hozzá –, ez jó megoldásnak tűnt a két gyerek, főleg az autista és örökmozgó Filip miatt is. A számítógépes játékok hosszabb időre lekötik a figyelmét, de most egy kis probléma akadt, mert a nyolcadikos Adamnak, akit ugyanúgy megviselt az apja halála, szüksége van a számítógépre a tanuláshoz, tehát osztozkodni kell.

Szencen

Öt éve élnek új otthonukban, Adam jól érzi magát az itteni iskolában, Filip is nagyon jó kezekbe került a Nefelejcs Házban, ahol kitűnő a gondoskodás, az ottani iskola keretében autista osztály is működik. A közösség is összetartó. Csak egy példa: Dagmarnak nem volt jogosítványa, így a tragédiát követően összefogtak az anyukák, és segítettek, hogy megszerezze. A közösség adott neki erőt, hogy ne rogyjon össze a teher alatt. Nagyon elégedett az orvosokkal is, akiket rendszeresen látogatnia kell; mindez megkönnyíti amúgy nem egyszerű helyzetét. Ezért sem hagyta ott Szencet, bár sokan csodálkoznak, hogy nem költözött vissza Liptóba, hiszen mindkét részről ott élnek a nagyszülők. Bár nem kicsi a távolság, rengeteget segítenek, s elfogadták, hogy Filip érdekében így a jobb.

Múlt nyáron sokak számára érthetetlen lépésre szánta el magát az asszony: visszament a török tengerpartra a nagyobbik fiúval. „Megígértem Adamnak, hogy pótolom neki az elveszett nyarat. Megtakarítottunk egy kis pénzt, hogy elmenjünk Görögországba, de Törökországba vágyott, hát belementem, mert nemcsak a nyarat kellett neki pótolnom, sokkal többet. Filip az állapota miatt jóval több gondoskodást igényel, így ő kevesebbet kap, s ezt érzi is. Ha Filip odabújik hozzám, ő is rögtön rám csimpaszkodik, hogy mami, én is itt vagyok. Szüksége van a szeretetre. Ráadásul nagyon hiányzik neki az apja, én nem tudok egyszerre anyja és apja is lenni. Pedig nagyon igyekszem.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!