Az átlagember kénytelen-kelletlen megvonja a vállát a töltőállomásnál, és fizet, mert mi mást tehet. Vagy üzemanyagár-befolyásolóvá válhat, ha magára ölti a sárga mellényt?
Az üzemanyagár mögötti rendszer nem is azért átláthatatlan, mert ne lehetne lebontani tényezőire, hanem egyrészt ezek is folyamatos változást mutatnak, másrészt pedig egy csomó további komponens alakítja ezeket is. Mivel a végső ár pumpánként is változó, talán az is kevéssé tűnik fel, ha a szomszédos országokban gurulunk be a töltőállomásokra és fizetünk valamivel többet vagy kevesebbet a tankolásért, különösen, ha csak egyszeri alkalomról van szó. Bezzeg ha egy üzemanyagár-szempontból szerencsésebb országba csöppenünk, szinte ordít a kérdés: hogyhogy itt akár a felét (se) kérik el az elkocsikázott kilométerekért. De házhoz is jöhet egy olyan változás, amelytől szöget üt az egyszeri tankoló fejébe ennek a kérdésnek a derivátuma.
Melyik a legbefolyásolhatóbb tényező?
A nyugtára nyomtatott ár legfőbb összetevője a nyersolaj értéke, hiszen ebből nyerik finomítással a benzint vagy a gázolajat. Ezzel tehát mindenképpen számolnunk kell, sőt a tárolás költségével is, még akkor is, ha nyersolaj lelőhelye és finomítója karnyújtásnyira található. Olvasóink legtöbbje azonban vélhetően nem ilyen vidéken lapozza fel a Vasárnapot, ebből adódóan azonnal hozzászámítható a szállítási költség, továbbá az adott állam által a termékre kivetett jövedéki adó és áfa, meg arról sem feledkezhetünk meg, hogy a helyi piaci szereplők is dönthetnek arról, milyen árakat írnak ki a táblákra.
Megpróbálhatjuk akár nagyobb mértékben is függetleníteni magunkat az üzemanyag-használattól, és ezzel az árának változásától is, de közvetett módon csak komoly áldozatok árán mentesülhetünk a hatásaitól. Már számtalanszor tapasztalhattuk, hogy az üzemanyag drágulása rendre magával hozza a többi termék és szolgáltatás díjának emelkedését, és akkor ott vagyunk, ahol a part szakad: így vagy úgy, ki kell fizetnünk a megkövetelt összeget. Vagy hatékonyan tiltakozhatunk?
Békét a benzinárnak
Ha a nyersolaj árát tekintjük, úgy érezhetjük, hogy az alakulására vajmi kevés hatással lehetünk. Annál is inkább, mert nem egyszerűen a piaci verseny határozza meg, amelynek egyik összetevője az, hogy az egyre növekvő kereslettel szemben az erőforrás – lévén nem megújuló – egyre csak fogyatkozik, értelemszerűen kinyerése egyre csak nehezebbé válik, s közben egyre több előírásnak is meg kell felelni. Az elsősorban gazdasági tényezők mellett ugyanis ott sorjáznak a jobbára politikaiak, így a kisebb államközi pengeváltásoktól kezdve a komolyabb instabilitásokig sok minden beleszól a számvetésbe, hogy az előre nem látható egyéb tényezőkről, például a természeti katasztrófákról ne is beszéljünk. Ehhez jönnek még az avatatlanok számára kevéssé átlátható piaci spekulációk, meg az árfolyam-ingadozás. És a jövedéki meg egyéb adók, amelyek talán a leginkább befolyásolhatónak tűnnek az átlagember szemszögéből. A franciák legalábbis így gondolták tavaly.
Elintézhető házon belül?
A térségünkbe jórészt külföldről érkező nyersolaj ára bármikor változhat a nagypolitikai és -gazdasági történések függvényében, azonban a végső vásárlókkal szembesített árra nagy hatással vannak a belföldi költségek, amelyek jelentős hányadát az adópolitikai döntések határozzák meg. Franciaországban a múlt év második felében éppen ilyen határozatok tervezete váltotta ki a sárgamellényes tüntetések néven elhíresült megmozdulásokat. Az adóterhek növelésének hírére országszerte mintegy 290 ezer tüntető vonult fel, és jelenlétük a nagyobb kereszteződéseknél, a benzinkutaknál, az autópálya-lehajtóknál, valamint az üzemanyagraktárakhoz vezető utakon végül meghátrálásra kényszerítette az államvezetést: januártól nem növelték az adókat, így az árak is változatlanok maradhattak. A tiltakozásnak persze csak kiváltója volt az üzemanyagár miatti nemtetszés, az idők során számos más komponenssel egészült ki, viszont az Európai Bizottság adatai arra a sajátos körülményre mutatnak rá, hogy a kontinenst tekintve nem is feltétlenül a franciák járnak a legrosszabbul e téren. November végén Hollandiában a benzin árának 68 százalékát tették ki az adók, szemben a franciaországi 64 százalékkal, ami persze még mindig jóval több a bolgár 51 százaléknál, a dízel esetében pedig ugyanúgy 59 százalékos adót kell elviselniük, mint a briteknek, és az olaszok sem járnak sokkal jobban a maguk 58 százalékával.
Néhány konkrét számadat
A tiltakozó Franciaország tehát nem a csúcstartó, de mindenképpen ott van az adóélvonalban, ugyanakkor a keletebbre eső európai országok a lapzártakor legfrissebbnek számító hivatalos adatok szerint is enyhébb terhekkel élnek, viszont ez is változhat. Szlovákiában a 95-ös benzinre 60, a dízelre 49 százalékos adót számoltak el a múlt év végén, ezzel szemben a szomszédos országok közül Magyarországon 56-50, Ausztriában 57-50, Csehországban 58-51, Lengyelországban pedig mindössze 53-47 százalékos az adókettős, s ez utóbbi megegyezett a legkedvezőbbnek tűnő bolgár értékekkel. A benzinképlet összetettségét azonban jól mutatja, ha sorra vesszük, hogy ugyanezekben az országokban végül mennyi is az annyi, azaz hivatalosan mennyibe került a 95-ös benzin: Szlovákiában 1,26, Magyarországon 1,09, Ausztriában 1,21, Csehországban 1,23, Lengyelországban 1,13, Bulgáriában pedig mindössze 1 euró volt literje. Azaz: nem pusztán a nyersolaj árának és a kivetett adónak az összeadásával kapjuk meg a kutaknál feltüntetett összeget, amely egyébként országonként változik, még egy olyan egységen belül is, mint amilyen az Európai Unió.
Az átállás előszele
A folyamatos, havonkénti vagy akár éves nyersolajár-változásoktól távolabbra tekintve a politikai csatározások mögött egyre biztosabban kirajzolódik ennek az energiaforrásnak a végessége, ami logikusan az áremelkedést hozza magával biztosan, és csak remélhetőleg lassan. A francia adóemelés is ezzel összefüggésben, illetve indokolva történt volna, és szinte biztos, hogy csak késleltetést sikerült elérni. Az üzemanyagok árára kivetett környezetvédelmi adó ugyanis elvileg az energetikai átmenetet szolgálja, márpedig a Párizsban meghozott törvények konkrét céldátumokat határoznak meg ezzel kapcsolatban, és előirányozzák az adó mértékének háromhavonkénti felülvizsgálatát is. Ez a játszma tehát nemhogy nem zárult le a kormányzat mostani meghátrálásával, hanem éppen csak elkezdődött.
A francia példa pedig nagyon is jól rámutat az átállás szociális vonatkozásaira: ideális esetben ezt oly módon kellene rendezni, hogy a társadalom sérülékenyebb rétegei minél kevésbé szenvedjék meg a benzin meg a dízel drágulását. Amihez persze az is szükségeltetik, hogy az újabb, megújuló energiaforrások minél szélesebb kör számára elérhető távolságba kerüljenek, magyarán hogy a családi költségvetés szempontjából is megérje átállni a környezetkímélőbb megoldásokra. Ennek bekövetkezése előtt pedig ne menjen rá a tankolásra még a becses alsónemű is, a sárga mellény pedig visszanyerhesse eredeti funkcióját, ha már ez az új ilyen komplex helyzetbe sodorta.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.