FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Letűnt Libeň I. / A gettó felszámolása

Ittuk a sört a Horkýchnál és békésen néztük, ahogy a buldózerek nagy elánnal rombolják le a zsidó házak megmaradt falait, s hogyan omlanak le a kidöntött falak és velük együtt az erkélyek és lépcsősorok, mialatt kicsit odébb hatalmas kanalak szedegetik össze a széthullott gettó maradványait...”

Véletlenül találtam meg e sorokat egy antikváriumban a Hybernskán és Hrabal Vita Nuova című könyvének 276-7. oldalán. Nem kerestem, a sorok találtak meg, s azonnal – ha akartam volna, sem lett volna időm keresni őket a vonatom indulásáig. [A fenti gyorsfordítás. Nota bene: likvidace=felszámolás!] A furdaló gyanú, amelyeket a sorok felkeltettek bennem az antikváriumban, csak a vonatút során tisztázódott. Hogy talán épp azon a helyen söröztünk tegnapelőtt A-val.

És ez itt már a gettó. Volt valaha. Mondom A-nak, miközben a Zenklováról lekanyarodunk, hogy a novemberi nedvességtől átfagyva menedéket találjuk. Lábunk sajog, orrunk lóg, libeňi sétánk végére értünk, az előbb még a Vltava partján csodáltuk az épülő jövőt, igazán megérdemeljük a sörünk. S én csak azt a helyet ismerem, már akkor szemet szúrt a kocsma neve, amikor M. mutatta be a környéket – és igen, ennek, meg némi utánaolvasásnak köszönhetően okoskodhatok A-nak. Arra volt a zsidótemető, behordták azt is a hatvanas években, M. azt mondja, Hrabal ír róla valamelyik könyvében, de nem emlékszem melyikben, meg kell találnom. A zsinagógát meg már, ahol Hrabal volt a kulisák, láttad – az már az új zsinagóga, a 19. század közepén épült, s immár a gettó határain kívül – mutatok a Palmovka felé. Ez volt ugyanis sétánk kiindulópontja.

A libeňi gettó a prágai zsidók kiűzése után alakult a 16. században. Miután Mária Terézia kitiltja a zsidókat Prágából, lakossága megnövekszik. A gettó jogi falai csak az emancipáció után (1848) hullanak le, az új zsinagóga is ezért épülhetett kívüle. Mára csak néhány épület maradt meg belőle – mondta M. akkor, s most helyette én mutogatok A-nak az előttünk álló házra.

Ilyen robusztus épületeket láthatunk a gettó régi fényképein, egyemeletes házakat, vastag falú behemót földszintet. Ezt már odabent mondom, a libeňi Sörszanatóriumban. Mert ez a név volt az, amely olthatatlan sörszomjúságom felkeltette, miközben M. a gettóról mesélt. A földszinten voltak a tímárműhelyek, magyarázom A-nak, mert főleg bőrfeldolgozással, cserzéssel foglalkoztak az itteni zsidók, színezték is a bőrt. Jól jött a Vltava vizének közelsége meg nem is, mert néha már olyan közel jött, hogy az alsó lépcsősort nyaldosták a hullámok. Ezért e behemót házak: így a műhelybe bejöhetett a tavaszi árvíz, az értékek, a lakás fent volt. Mutogatok a kocsmafal felé, ahol ugyanazon szomszéd házról készült régi fénykép replikája van felfestve amely mellett az előbb eljöttünk.

A harmadik sörön túl A. a rombolásról kezdett beszélni – várostörténész egyébként –, annak Kelet-Európához és a hatalomhoz fűződő viszonyáról, aztán az emlékezet manipulálásáról. Én bámultam a novemberi ködszitálásba, az ablakon túl az utca végén kezdődő palotanegyed részlete sandított be a söntés fölött, amely a folyó partjáig nyúlik, amelyet már láttunk is a sétánk során. A csap sárga fénnyel ragyog tompán, odakint a kék palotaüveg éle furakodik át a ködön, egyedül vagyunk a világban, mondom A-nak, az örök csapszékben iszunk, mely a végét várja, melynek életbiztosításává válik felszámolási terve. Hát igen, vonom meg a vállam, amit az elvtársak nem végeztek el, elvégezik a developerek. (Hogy van ez magyarul?) 

Úgy áll itt a söntés épülete a szomszéd zsidóházzal, mint két holokauszttúlélő, akik hazatérőben elvesztek az állomás tömegében: „Hát titeket senki sem számolt fel?”

S csak most, a vonatban látom, mikor rágúglizok, hogy a vicces sörszanatórium nevét hiányosan jegyeztem meg: Horkých pivní sanatorium. Horkých, erről ír hát Hrabal, s én akkor még nem is sejtettem, hogy egy hrabali kocsmában ülök. Ha újra Prágába megyek, vissza kell térnem ide.

S csak később, a könyvbe merülve derül ki, hogy a Vita Nuova narrátora (a félfiktív Hrabal félfiktív felesége) nemcsak a zsidótemető, de a gettó felszámolásáról is beszél, s az antikváriumban olvasott [fent idézett] sorok éppen a holokauszt árnyékában fogalmazzák meg azt az egyszerre hrabali és libeňi valóságot, amely az állandó rombolás, a konstans apokalipszis sörromantikáját és a közöny sörkeserűségét, melynek párhuzamát a narrátor a prágai gettó lebontásában és a zsidók likvidálásában (likvidace = felszámolás!) találja meg. A likvidálás vágya, az abban való gyönyörködés nem adott történelmi esemény, de látensen örök. Az ember démoni tulajdonsága.