2018 legjobb könnyűzenei albumai

Jack White: Boarding House Reach 

A popkulturális rekordokat döntögető amerikai zenész 13 dalban alkotott új műfajt, örökre megváltoztatva az indie-bluesról alkotott képünket. Funkmotívumokat és elektronikus elemeket tartalmazó sajátos ötvözeteivel első hallásra nehezen emészthető, később azonban menthetetlenül beszippantó, gazdag hangzásvilágot teremtett. Rádöbbenhetünk, mennyire jó néha kilépni az indie-rock nyújtotta komfortzónából. 

Beach House 7 

Igazi wellness a fülnek az amerikai duó hetedik albuma. A Beach House besorolhatatlan, túl könnyű lenne rávágni, hogy ez dream-pop. Mert a felszín alatt további rétegek hullámzanak, és minél mélyebbre merülünk, annál érdekesebb dolgokat fedezhetünk fel. Főleg a lemez felépítése sikerült remekül. Szinte lehetetlen kiemelni egy-egy konkrét dalt, mert az olyan lenne, mintha kivágnánk egy darabot a függönyből, hogy megmutassuk, milyen szép a mintája. A kapaszkodót leginkább a nagyon is konkrét gitárok adják – a lassúbb számoknál szép, finom pengetés, a gyorsabbaknál kásás zúzás, mint valami alter-zenekarban. Sok az effekt, de ez csöppet sem zavaró, sőt inkább jófajta pszichedéliát teremt. 

Mitski: Be the Cowboy 

Ne várjon senki giccses westernromantikát, sőt, itt pont az a cél, hogy leszámoljunk ezzel a kínos kulturális toposszal. A japán-amerikai dalszerzőénekesnő úgy ápolja saját lelkét, mintha a világ összes szerelmi bánatára gyógyírt keresne. Kiénekli és kigitározza magából az összes szomorúságot, dühöt, sóvárgást, és olyan költői képekben fogalmaz, mint például: „Vesd koszos cipődet a mosógépszívembe”. Szerinte az az igazi cowboy, aki képes túllépni veszteségein. Őt hallgatva úgy tűnik, a popzene még megmenthető. 

Young Fathers: Cocoa Sugar 

A két kontinensről származó ősökkel rendelkező fiatal skót apukák alternatív elektronikán alapuló hiphopja letarolta a brit szigeteket, olyannyira, hogy 2014-es debütáló albumukért rögtön Mercury-díjat kaptak. A folytatás is grandiózus volt, az idei Cocoa Sugar pedig szintén nemcsak szórakoztatni akar, hanem egy halom feszültséget, problémát pakol ránk. Az jár jobban, aki nem tud angolul, mert anélkül élvezheti a bravúros zenei megoldásokat, hogy a cinizmussal, politikai utalásokkal teli dalszövegeken kelljen gondolkodnia. (Ez persze nem igaz). 

Ariana Grande: Sweetener 

Az év egyik nagy meglepetése volt a tinisztár „felnőtté válása”. A húsz éven felüliek 2017 májusában tanulták meg a nevét, amikor manchesteri koncertjén 22 tini meghalt és közel ötszázan megsérültek egy robbantásos merényletben. A jó hangú csinibaba nem eddig látszott igazi egyéniségnek, a Sweetener azonban érett, igényes dalokkal van tele. A legtöbbnek Pharrell Williams a producere, és olyan merészen kalandoznak a dzsessz, az R&B és a kísérleti elektronika irányába, hogy az szinte futurisztikusan hat egy pophercegnőtől. 

David Byrne: American Utopia 

Az egykori Talking Heads-vezér új lemezével bebizonyította, hogy hiába hagyott ki 14 évet, változatlanul ő az egyre fogyó igazodási pontok egyike a semmibe vezető úton. Idén, 65 évesen ért legmagasabbra: az American Utopia a 3. helyen nyitott a Billboard 200-on. Nehezebb besorolni, mint Byrne előző szólólemezeit. Nem is pop, nem is rock, nem is kortárs, nem is világzene – mindenből egy pici. Hangulatában a Talking Heads utolsó albumát (Naked, 1988) idézi, amely tele van kifordított, első blikkre érzelgős, valójában szívszorító nosztalgiával. Egy ideális (utópisztikus) világ ábrázolása, úgy, hogy érezzük rajta a túlzott reménykedést. 

Slaves: Acts of Fear ad Love 

Ez a brit punkduó egy gitárosból és egy álló dobszerkót püfölő énekesből áll. Egészen szürreális látványt nyújtanak élőben. Ez a harmadik albumuk, és egyre jobbak, pedig ebben a műfajban ez inkább fordítva szokott lenni. Érezhető, hogy kezdik komolyabban venni a dalszerzést, igényesebb a hangszerelés, sőt Isaac Holman mostanra hajlandó volt megtanulni rendesen énekelni. 

Gorillaz: The Now Now 

A „rajzolt figurák” 14 hónap alatt két színvonalas albumot produkáltak úgy, hogy azelőtt hét évig meg se mukkantak. A projekt mögött álló agytröszt, Damon Albarn ráadásul nemrég azt nyilatkozta, hogy teljesen kész egy újabb lemeznyi dal, amelyeket persze egyelőre „tilos” kiadni. A The Now Now egy kicsit olyan, mintha ebédszünetekben rögzítették volna, és pont ettől jó.