A párt és a kormány időszerű feladatairól

Az idézőjellel a kritikus sajtó Orbán Viktor álnevét jelöli. Ő korábban csak Nárcisz nevű kuvaszát tartotta a barátja, Mészáros által Orbán apjának cégétől bérelt és felújított hatvanpusztai haciendáján (így szoktuk mi ezt, állatbarátok: másnál tartjuk a kutyánkat). Tavaly a Mészáros-vagyon egy kis része (alig 6 milliárdnyi) már nyilvánosan, cégpapírokon is megjelent az Orbán-Tiborcz-családnál. Természetesen a vőnél – vagyonnyilatkozata szerint Orbán még mindig küszködik a lakáshitelével. (Hogy ki rendelkezik valójában a Nemzeti Együttműködés Rendszere burzsoáziájának vagyonával, azt a gigászi fideszes médiakonglomerátum létrejötte is illusztrálja: a médiumok tulajdonosai ingyen felajánlották több tízmilliárdnyi vagyonukat az új alapítványnak. Biztosan maguktól. Putyin szokta ilyen hatásosan meggyőzni az oligarcháit.) 
 

Orbán nyári tusványosi beszédében kultúrharcot is hirdetett. („Most ez a feladat áll előttünk, vagyis kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert…Valóban egy új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség a harmadik kétharmad után, és mi tagadás, nagy változások előtt is állunk.”) A kultúra ugyan nem a szavazatszerzés terepe, meg sem közelíti a migráns-csodafegyvert (ami a szintén jól teljesítő rezsiharcot váltotta), de szűkebb körben azért mobilizál, egyben tartja a széljobbos kemény magot, ráadásul ügyesen rá is köthető a legfőbb ellenségre: kultúra – gender – Soros – migráns.

 
Emellett kiváló álcaháló: a bíróságok ellen mégsem illik az EU-ban háborút hirdetni, azokat – szintén év végén – egyszerűen, fölhajtás, harci kürtök nélkül megszereztük.  
A kultúrharc gumicsontját persze nem csak mi, magyarok szeretjük rágcsálni, és nem is csak a nacionalisták. Az identitáspolitikától fűtött baloldal is hirdet ilyet, pl. Amerikában. És bár azok sem mindig maradnak a közéleti viták terepén (lásd az egyetemeket), de azért ott nem úgy vitáznak, hogy az állam betiltja (az amerikai párhuzamnál maradva, mondjuk, kötelezővé teszi) a genderszakokat. Ráadásul a hazai komcsi/libsi elnyomás olyan ravaszul valósul meg, hogy nyolc éve a Fidesz nevez ki mindenkit a kulturális életben. 

Mintha a Fidesznek lenne egy „tennivalók listája”, melyen ott sorakozik minden olyan terület, szervezet, mely valamilyen autonómiával bír még. Most a tudomány, kultúra, értelmiség sorhoz értek. (Fontos részfeladatokat azért megoldottak már itt is 2010 óta: az egyetemeket megregulázták, a Nemzeti Kulturális Alapot irányításuk alá vonták.) Az értelmiség fontos pont a to-do-listán, tudják mindenütt, ahol be kell törni egy társadalmat: Csehszlovákiában mindössze 100 magyar pedagógus maradt, mire 1948-ban újraindították a magyar nyelvű közoktatást.
Új kultúrharcuk célpontjai kicsit fogvacogva bátorítják egymást: a szellemet nem lehet betiltani, az érték úgyis utat tör magának stb. Pedig nem. Ha most kinyírják az alternatív/független színházakat (épp a politikafüggetlen színháztámogatási rendszert számolták föl), akkor fontos kulturális hajszálgyökereket vágnak el.  Pintér Béla rendezhet még kőszínházakban (amíg meg merik hívni), de a társulatának vége. Könyvek megíródnak, de kiállítások nem születnek meg, a fiatal értelmiség pedig egyre nagyobb számban hagyja el az országot. (Az egész térséget sújtó kivándorlási hullámban Magyarország magasan az első a diplomások terén.)

A Duna túlpartján mintha ellenkező irányúak lennének a mozgások. Míg „Mészáros” a leggazdagabb magyar lett, addig Robert Fico, aki a nemrég első fokon 5 évre ítélt vállalkozó, Bašternák luxus lakóparkjában bérel (az idézőjel talán itt is elférne) lakást, már nem miniszterelnök (pedig ő is próbálkozott felülni a migráns- és Soros-vonatra). Bérlőtársa, Kaliňák, a parlamentből is távozik. Kultúrharcnak, pontosabban a magyarországihoz hasonló általános tudomány- és értelmiségellenes kormányzati nyomulásnak (CEU, Magyar Tudományos Akadémia) nyoma sincs.
Vajon itt nem tudják, hogy színház az egész világ?

A szerző Pozsonyban (is) élő magyarországi újságíró