December 18-a volt, még ünnepek előtt, épp megjelent a karácsonyi dupla szám, örültem neki nagyon, végtelenül büszke voltam a kollégáimra, hogy ilyen tartalmas, értékes ajándékot készítettek Olvasóinknak. És ezzel a jóleső érzéssel, ennek a lendületével készültem hozzá, hogy megírjam, ismétlem, még az ünnepek előtt, az új évi első vezért, valami vicceset, valami biztatót, valami olyat, ami hitet s reményt adhat az egész 2019-es évre. És akkor jött a hír, hogy meghalt a Lajos. Grendel Lajos, nyiladozó értelmem korának meghatározó személyisége, az illúzióitól megfosztott irodalombolond gimnazista lány reményeinek feltámasztója, a szlovákiai magyar irodalom irodalommá avanzsálója, a bizonyosság, hogy mégis csak magyar szakosnak kell lennem. A Hűtlenek, az Éleslövészet és a Galeri után valami furcsa, bizsergető izgalmat éreztem, és tudtam, nem lesz igaza apósomnak, nem romlik el az ízlésem, mint állítása szerint az övé romlott el, nem, az enyém nem romolhat el, ha ilyen lesz a szlovmagy irodalom. Igazam lett. Esterházyig is általa jutottam el, érdekes, hogy nem a magyar szakosságom által. (Vagy inkább jellemző.) Sőt, magához Esterházyhoz is, hiszen ő, Lajos beszélte rá, hogy ha csak egy interjút is ad azon a magyar kultúra napon itt Pozsonyban, az én legyek, akinek adja. „Azt mondta, gyomorszájon vághatom, ha csalódni fogok” – mondta EP akkor, a Magyar Intézet Védcölöp úti épületében, ahol gyanakvó pillantása észrevétlen változott barátságos tekintetté, ahogy visszapattintottam az első cseles labdáit. „Nem fogom gyomorszájon vágni” – mondta EP, amikor befejeztük a beszélgetést, 1994-5 lehetett. Lajos meg, édes jó Lajosom a háttérben mosolygott, úgy tudott örülni, vagy legalábbis úgy tudta kifejezésre juttatni elégedettségét, mint egy jóllakott nagycsoportos a délutáni alvás után. Olyan leplezetlen őszinteséggel, olyan egyértelműen. Pedig vele előtte csak egy röpinterjút készítettem a Napba a resztelt májról. Azt mondta akkor, röp ide, röp oda, váratlan volt és meghökkentő. Végre gondolkodnia kellett a válaszokon, nem a megszokott panelszöveget eldarálnia. Mondjuk, az eldarálni mint állítmány az ő akkori élő szövegeire kissé groteszkül hatott számomra, még ha a groteszk a regényeiben már igencsak felerősödőben volt is. (Nem tudom, hányan emlékeznek rá, kezdeti nyilatkozataiban több volt az öööööö, mint a szó, dööööcöööögőőőő darálás volt az, annyi biztos.) Hangot is adtam neki, s ennek a hangnak legalább úgy örült, mint a kérdéseimnek. Nagyon tudta értékelni a figyelmet. És a humort. Az iróniát is, a neki címzettet éppúgy, mint az öniróniát. Amikor Kossuth-díjas lett, apósom már nem élt, de akkor elbeszélgettem vele. Látja, apuka, mégis csak nekem lett igazam. (Akkor még volt értéke a Kossuth-díjnak is.)
Aztán történt vele valami. Az is olyan jellemző, hogy épp Moszkvában. Felépült, mert fel akart épülni, s mert mellette álltak oly sokan. A mosolya is megmaradt, sőt mintha még jóllakottabbá lett volna, csak a tekintete változott meg. Lelkének a tükre. De írt tovább. Először egy ujjal, majd kettővel… Azt már itt a Vasárnap vezéroldalán Önökkel osztottam meg, hogy a Távol a szerelem megjelenése után felelősségre vontam, hogy a fészkes fenékbe tudott egy egész regényt megírni úgy, még ha kisregényt is, hogy egyszer sem szerepel benne a vasárnap szó. „Nem mondod, Györgyi, nem szerepel benne? No, legközelebb majd erre is figyelek.” Akkor már Az utolsó reggelen-t írta. Valószínűleg annak is a végén járhatott. 158 oldal vasárnap nélkül. A 159.-en a regény utolsó mondata: „De most VASÁRNAP volt, egy perccel korábban jött a sötétedés, mint tegnap. Egyre nehezebb volt ellenállni…” Volt, ahogy volt, én ezt a saját személyes mondatomnak tekintettem, és tekintem most már mindig. Csak a minden idők legjobb karácsonyi Vasárnapja után a mindiget javítom örökkére. Sokasodnak az örökké szépek, édes jó Lajosom, Te is benne maradtál a 2018-as évben. Ám én, az örök gimnazista, hiszem, hogy ugyanolyan elégedetten mosolyogsz le ránk az égi Kossuth-díjasok asztala mellől, mint ahogy itt mosolyogtál, és mert Temiattad nem tudok most semmi vicceset és biztatót írni így év elejére, kérlek, biztass Te, onnan föntről is legyen ránk gondod, hozz reánk víg esztendőt.
Megbűnhődtünk már.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.