Nem volt kopogtatóm

Mármint a lakásajtómon. Adventi koszorúm se volt. Soha nem díszítem fel a lakást. Nem hoztam magammal sem a gyerekkorból, sem a későbbiből ilyen szokást. Nálunk nem volt divat, vagy inkább régen még nem volt divat, meg nem is szeretem. Valami más, ami egész lelkemet, szívemet, testemet bizsergeti szinte már november végétől. Valami megmagyarázhatatlan izgalom, remegés, boldogságos várakozás. Mire is? Hiszen nem vagyok vallásos, inkább magamban birkózom, vagy csendeskén beszélgetek néha a magam istenével, az év végi nagy összeborulós, teátrális szeretet híve sem vagyok, nem várok és nem adok soha nagy ajándékot senkinek, még a legfontosabbaknak sem, mitől, miért hát ez a röptető izgalom karácsony tájékán, mióta az eszemet tudom? Tán az az évente egyszeri, amikor kopogtatnak mégis rengetegen, élő s már rég vagy nemrég eltávozott szeretteim, benyitnak a szívem ajtaján rendre, mindegyikhez van pár kedves szavam gondolatban, bogozgatom az emlékeket, csendeskén elmerengek életen, halálon, ahogy így várjuk közösen az illatos csodát, amit a fent megidézett Kosztolányi oly szépen ír le.

Kenyerem javát már megeszegettem, mégis gyerekes izgalommal várom a bohókás karácsonyfa-díszítést, izgulva, félve figyelem, hogy legszeretettebbjeim ráaggatják-e a még az én régi, otthonról örökölt tirkitarka karácsonyfadíszeimet, s mindig ráaggatják, míg én rántom a halat, készítem a krumplisalátát. Közben beszélgetünk, beszélgetünk, beszélgetünk, vigyázva, nehogy összezördüljünk, de azért összezördülünk néha semmiségeken, s ez így tán rendben is van, hamarosan viccelődünk, mosolygunk újra. Próbálgatjuk a valaha elmulasztottak bepótolását, mert minden szó fontos, minden egymást értő, megértő akarat csomókat, görcsöket oldoz fel, gyógyít meg a lelkünkben, mindannyiunk lelkében, azt gondolom.

Szóval a titokzatos izgalom, a vidám várakozás, a karácsonyfa csodatévő ereje. Ki érti, hogy e pár hétben miért a gyerekkori karácsonyok jönnek elő, elevenednek meg megannyi titkukkal, elképesztő jeleneteikkel?

December elsejére hajszálvékony fehér lepel borult a tájra, el is tűnt hamar, de röpke jelenésével ezernyi emléket nyitott ki, tárt fel bennem.

Egyszer régen, nagyon régen, egy szenteste utáni napon sétáltunk estefele. A falu hóval belepett házainak karácsonyfás szobáiba jól be lehetett látni, valami tündéri melegség lett a fagyos utcán, izgalommal leskelődtünk, gyerekek. Ma redőny, roló takarja az ablakokat, esetleg csillogó vacakokkal vannak teleragasztva, nem jut át rajtuk az a melegség, vidámság, az izgalommal rezgő levegő.

Vagy mégis? Hiszem, mert hinni akarom, hogy igen. Hogy mégis.

Nem volt kopogtatóm a lakásajtómon. A szívemen kopogtattak sokan.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!