Tari Annamária, a Vasárnap szakpszichológusa

kkk

A VasárnapLélek indulása óta állandó szerzőnk Tari Annamária. A magyarországi pszichoanalitikus írásait havonta olvashatják mellékletünkben, sokszor láthatják őt a televízióban, hallhatják a rádióban, előadásokon, találkozhattak könyveivel, cikkeivel, interjúival is. Jó néhány éve a Vasárnap munkatársa, de vajon hogyan került a lapunkhoz? Mi mindennel foglalkozik még, és ki is ő?

Hogyan mutatnád be magad az olvasóknak? Ki az a Tari Annamária?

Egy nagyon kíváncsi, a dolgok után szívesen kutató pszichológusnő vagyok, aki folyton újabb és újabb kihívásokat keres. Ezt nagyon szeretem. Hallatlanul érdekelnek a világ dolgai, különösen akkor, ha tágabb összefüggéseket is meg tudok érteni. Ezért rengeteget gondolkodom, mindenféle tevékenység közben jár az agyam. Egyébként szerintem éppen olyan vagyok, mint az összes többi nő, akinek van hivatása, aki megpróbál helytállni az életben. Emellett igyekszem időt szakítani a kikapcsolódásra is, ilyenkor szívesen olvasok és sportolok. 

Klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta vagy, meg pszichoanalitikus. Elmagyaráznád, mi ezek között a különbség, és te melyiket érzed magadhoz közelebb?

A pszichoanalízis, amely egy régi hagyományokra visszanyúló pszichoterápiás módszer, feltáró jellegű, hosszú folyamat, mert a tudattalan motivációk, érzelmek és fantáziák mentén értelmezésekkel dolgozik, de a legkomolyabb kiképzési és szakmai kihívással jár. A klinikaiszakpszichológus-képzés a klinikai képzés első állomása, utána a pszichoterapeuta cím megszerzése következik. Mindkét cím szükséges a magas színvonalú munkához, ahhoz hogy az ember pszichoterápiát végezhessen. Sok pszichoterápiás esettel találkoztam a kórházi gyakorlat során. A páciensektől rengeteget lehet tanulni. A szakmáról, az emberek kezeléséről, az érzelmek működéséről meg arról is, hogyan lehetsz jobb, tapasztaltabb pszichoterapeuta. A legszebb történetem még a Lipót (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, 2007-ben megszűnt – a szerk.) egyik, Völgy utcai kórházi osztályán történt, ahol egy fiatal anyát kezeltünk laktációs pszichózissal, amely a szülés utáni hormonváltozások következtében előálló súlyos, depressziós állapot. Ezt az anyát a pár hetes gyermeke mellől szállították be, mert képtelen volt ellátni, és öngyilkos fantáziái voltak. Több hétig feküdt az osztályon, mindennap találkoztam vele, mert hallottam, hogy egy kollégának jó tapasztalatai voltak a szoros pszichoterápiás kapcsolattal. A gyógyszeres kezelés mellett tehát komoly lélektani munkát is végeztünk. Mikor jól lett, hazabocsátották. Pár hét múlva egyszer csak kopogtattak az ajtómon, ott állt az anya, karján a csecsemő, és azt mondta, hogy csak meg akarja köszönni…

Az torokszorító pillanat volt, igazság szerint még most is az.

Sok nehéz pillanat is lehet, volt olyan, amikor úgy érezted, nem bírod, föladod, ez már sok?

Nyilván volt, és kell is ilyet érezni, hiszen ezek kiszabadulós gondolatok az adott helyzetből. Úgy, hogy komolyan gondoltam volna, egy percig sem, mert ez a hivatásom, amelyet imádok; nem is tudom, mi mással foglalkozhatnék. Ebbe beletartozik az is, hogy nagyon szeretek írni, előadást tartani és pszichoterápiát végezni.

Ahogy említetted, három nagy területed van, az írás, az előadás és maga a pszichoterápia. Melyik a kedvenced? Van, amelyiket el tudnád engedni?

Egyiket sem: olyan ez, mint egy háromlábú hokedli. Jó egy nélkül a másik kettő, csak picikét billeg. Az előadáshoz és a publikáláshoz kell az, hogy benne legyek a klinikumban. Nem tartom jónak, amikor valaki csak beszél róla, de rég nem csinálja. Lehetne kevesebb előadásom, de nagyon szeretem, szeretek információt átadni. Az írás kikapcsolódás számomra. A három terület egymást segíti. Az is jó, hogy lehet váltani egyikről a másikra; így kikapcsolható az a veszély, hogy az embernek csőlátása lesz. A publikálás is nagyon fontos a pszichológia területén, mert manapság mindenki tudja és el is mondja azonnal az »igazságot« vagy a »tuti receptet«, vagy a saját életéből, vagy habkönnyű, bulvárszínvonalú pszichologizálás alapján. Mindig veszélyesnek tartom, ha ez a tendencia komoly témáknál üti fel a fejét, amikor valójában szakmai segítségre volna szükség.

Mikor érezted először azt, hogy ez a hivatásod? 

A klasszikus válaszom, hogy 15 éves koromban, a gimnáziumban, de ha igazából a pszichoanalízissel és a pszichoterapeutasággal kötjük össze, akkor inkább az az élmény, amikor először éreztem, hogy nem tudnék mást csinálni. A megérkezés érzése. A pszichoterápiában ötvöződik mindaz, ami engem érdekel. Az, hogy a beszéddel, egy közös lélektani térben, szabadon lebegő figyelemmel és asszociációk mentén az értelmezésekkel hogyan lehet másokon segíteni. Ez nagyon különleges munka. Néha fárasztó, de hihetetlen pillanatai vannak. Mielőtt terapeuta lettem, tanítottam, voltam hivatásos pártfogó felügyelő is; mindben éreztem, hogy átmeneti állapot, amely visz valahova. Amikorra elkerültem életem első klinikai munkahelyére, a Lipótra, nagyon sok mindent láttam, s ezekből a mai napig profitálok. Javasolni is szoktam a friss diplomásoknak, akik azonnal rendelnének, hogy tapasztalat nélkül ne tegyék. Csak friss, elméleti szaktudással, tapasztalat nélkül nem lehet segíteni. A szakmánkban nagy szerepe van a szubjektivitásnak. Egy helyzet értelmezésekor nem árt, ha az ember nagyon figyel. Nem kapkod, nem enged a nyomáskényszernek, mert abból jó dolog nem sül ki. Tudni kell bánni a saját narcizmusunkkal, vagyis az »én tudom, és most jól elmagyarázom« érzéssel, mert nem a saját érzelmeinkhez kell ezt igazítani, hanem a másik emberéihez, aki nem biztos még, hogy az értelmezést hasznosan fogadná.

Amiatt, hogy jókora szerepe van a szubjektivitásnak, megesik, hogy szakmán belül nagyobb ellentétek vannak?

Karakterjellemzők miatt vannak eltérések, minden kollégának más a személyisége. 

Hogy lehet ezt feloldani egy publikáció, egy tanulmány kapcsán?

Ahogy más szakterületeknél is, a publikáció előtt érdemes elmondani, megmutatni annak a körnek, amelynek az ítéletében bízol. Ha tőlük visszajön a pozitív jelzés, az már biztató. Az ellenvéleményt is meg kell vizsgálni, hiszen lehet, hogy rávilágít olyasmire, ami nekünk eszünkbe se jutott. Rivalizálás mindenhol van, ilyen lett a világ. A pszichológusok sem kivételek. Mi talán jobban próbálunk egymásra vigyázni, mégiscsak ez a szakmánk. Hallatlan jó, amikor az ember a barátaival alkot munkatársi csapatot. Bármikor fordulhatunk egymáshoz segítségért, megbízhatunk egymásban, ha kell, szakmailag korrekt segítséget kapunk.

Melyik szakmai elismerés a legfontosabb számodra?

Azok, amelyek az általam nagyra becsült szakemberektől jönnek. Van három-négy olyan ikonikus név, akiknek a támogatása és az elismerése is fontos, meg az is, hogy nagyon megnyugtató emberi és szakmai kapcsolatom alakult ki velük. Valódi, mester-tanítvány elismerések ezek.

Tíznél is több könyved jelent meg. Melyikre vagy a legbüszkébb?

Nagyon szeretem a Sejtem...-et, az onkopszichológiai könyvemet, gondolkodom is azon, hogyan lehetne feléleszteni. Az Intimszférát sem szeretném kihagyni, hiszen az életem első könyve. Mindegyiket szeretem, de mindig az utolsó kettőt tartom a legkifejezőbbnek. Próbálom őket úgy megírni, hogy a laikus is megértse, ugyanakkor információt is adjanak. Jó visszajelzés, hogy pár egyetemen és iskolában ajánlott olvasmányok lettek. 

Egyetemisták gyakran kérnek a szakdolgozatukhoz segítséget?

Sajnos nagyon kevés az időm, így a konzulensi felkérések zömét nem tudom vállalni, ugyanakkor ha egy-egy témában egyszeri tanács kell, abban igyekszem segíteni. Ha egyetemekre meghívnak előadni, és nincs is időm, széttúrom a napomat, hogy el tudjak menni. Azt gondolom, nagyon fontos, hogy tisztában legyenek a szakmával. Azért is jó, hogy hívnak, mert ez azt mutatja, hogy a fiatalok érdeklődnek. A világ olyan lett, hogy nagyon kell vigyáznunk önmagunkra, és ezt el kell mondani nekik. Ma egy fiatalnak három dologra volna leginkább szüksége: az optimális önértékelésére, az önbecsülésére és az önbizalmára. A közösségi média, az élet, a munkahelyi helyzet, a gazdasági állapotok miatt épp ez a három van kirántva alóluk, miközben körülöttük mindenki azt várja el tőlük, hogy legyenek érettek, felnőttek, ügyesek, aktívak, ambiciózusak. Miért? Ezeket a tulajdonságokat a legnehezebb kialakítani. Nyugodt gyerekkor kellene hozzá, meg csomó olyan dolog, amely ma már alig előállítható. Ugyanakkor bízni lehet abban, hogy bármilyen is a világ, aki érdeklődő, kreatív és nyitott, előbb-utóbb talál valamilyen csatornát a kibontakozásra.

Mit javasolnál a pályakezdő pszichológusoknak?

Hogy ne siessenek: nem kell azonnal pszichoterapeutának lenniük. Ami még nagyon fontos, hogy egy szakembernek folyamatosan képeznie kell magát. Kíváncsinak maradni, jót akarni az embereknek. A képzés, a kitartás, a nyugalom, a képzettség és az emberek ismerete mellett a saját élményű pszichoterápia is fontos. De ami a legfontosabb: az alázat. Ez ma nem nagyon jellemző a világra. Pedig nélküle nem megy. Csakis lelkiismeretesen lehet csinálni, különben befullad az egész.

Arra emlékszel, hogyan kerültél a Vasárnaphoz?

Éppen megjelent az egyik könyvem, és bár nem szoktam ilyet csinálni, arra gondoltam, hogy nyitok egy kicsit a világra, és a határon túlra, mert addigra már voltak előadás-tapasztalataim. Ahogy nézegettem a lapokat, a Vasárnap nagyon szimpatikus volt, úgyhogy írtam egy mailt, hogy megjelentetnék-e az ajánlót a kötetemről. Annabella azonnal válaszolt, hogy természetesen, és milyen jó, hogy most írok, mert lesz egy új melléklet, a VasárnapLélek, lenne-e kedvem együtt dolgozni.

Meglehetősen sokat dolgozol, de nagyjából hogyan néz ki egy napod?

A reggeli órákban igyekszem edzeni, utána dolgozom, írok, csoportfoglalkozást tartok, vagy bemegyek a rendelőbe, esetleg elindulok egy előadás helyszínére; ez tényleg mindig más. Ősszel meg tavasszal sok előadásom van, nem ritka a heti 4-5 alkalom. Szeretem, fel is tölt, ezért ha fáradt vagyok is, örömmel csinálom.

Vannak esetleg más jellegű terveid is?

Szerintem nem nagyon fogok változtatni az életemen. Teljesen boldog és elégedett vagyok azzal, ami körülöttem van. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek új céljaim. Nagy vágyam, hogy írjak egy krimit. Egy igazi pszichothrillert, ez érlelődik bennem. De alapvetően minden úgy van jól, ahogy van. Ez nemcsak abból fakad, hogy alapvetően életvidám természetű vagyok, hanem abból is, hogy hol van az élet valódisága, azt pontosan megtanultam az onkopszichológia területén. Nem a pénz számít, vagy a hírnév, hanem az, hogy kimész, és süt a nap, hogy látod a tavaszi virágokat, de majd a hóesést is. Igazából ez fontos. És én ezt megtanultam értékelni. 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?