Szécsi Noémi: Levelek a kertből

Már néha gondolok a paradicsompalántákra. Pedig legkorábban – üvegházba vagy fólia alá – csak februárban vethetek. De a gondolat segít elviselni a telet, ami ránk ereszkedett.

Elképzelem, ahogy a nejem, Editke által este tíz után elfogyasztott probiotikus joghurtok, valamint a karácsonytól vízkeresztig a fiaimtól tizenhatszor újramelegített töltött káposzta mellé porciózott tejföl műanyag poharait százas szöggel kilyukasztom és megtöltöm a saját keverésű termőföldemmel. Olyan fekete, mint a korrupt piaci ellenőr lelke és darabos, mint az apósom modora. Saját komposztomból kevertem meg, ami a tavalyi zöldséghulladékból és tavaszi avarból bomlasztottam hű földigilisztáim segítségével, igazi csoda. Lazán rakom meg a poharat, alig nyomkodom le, hogy aztán könnyedén belenyomhassam a mutatóujjamat: ez a mélyedés szolgál majd a mag helyéül. Ó, istenem, a mag! Nem ám akármilyen. Legyen közte édes, legyen közte leves, legyen közte nagy. Legyen közte korántermő, legyen közte bőtermő, legyen közte későn termő is, amit csak az első fagy állít meg. Nagy szemű és koktél egyaránt. Csak a teljességgel érem be. Törekszem rá.

Ujjam hegyével lököm a mélyedésbe a magokat, ez a legszebb pillanat. Aztán ráhúzom a földet, és bőven meglocsolom mindet. Várom az örömteli napot, amikor – rendszeres, ám nem túlzott – nedvesség biztosítása és gyér télvégi napsütés mellett a mély sötétségből előbukkan a csíra zöld feje. Ezt pontosan olyan lassan és gyakran képzelem el, mint ifjúságom legkéjesebb emlékeit, amelyekre itt most részletekben nem térnék ki szívesen.

Mert ha kinyitom a szemem, azt látom, hogy lassan jutottunk idáig, de most rövid idő leforgása alatt minden oda. November harmadik hetében elfagyott az egész kert, és én ettől minden évben ugyanúgy kétségbeesek. Futkosok fától bokorig, hitetlenkedve kaparom a fagyott földet, rugdosom a deres avart, húzkodom az élettelen virágtöveket.

„De hiszen mindjárt itt a tavasz” – szorongatja a kezem Editke, és látom rajta, hogy őszintén megsajnált, mint valami gyereket, aki reggel arra érkezik vissza a strandra, hogy a többi kölyök szétrúgta az előző nap épített homokvárát.

„Lófaszt – mondom én ingerülten. – Tönkrement az egész. Nem volt értelme semminek. A munkám, amit belefektettem… minden fölösleges volt.” 

– Küzdök ellene, hogy meglássa a könnyet a szemem sarkában. Hiszen a férfihisztinek is megvan a határa: szereti bennem, hogy férfi létemre tudok sírni, de azt nem, ha már megint amiatt, hogy idén is eljött a tél és leszállt a fagy. Ha pedig megint rákezdenék, hogy ilyen aszályos tavaszt, nyarat és őszt még nem éltem, azzal végképp késélen táncolnék, már ami az asszonyom türelmét illeti.

„Gyere, életem, iszunk egy bögre forralt bort odalenn a faluban” – mondja ilyenkor Editke, de idén ettől is csak rosszabb lett.

Ne ijedj meg. Senkinek nem esett baja. Bár esett volna. De amikor a kocsmában az a disznófejű, ökörszemű, csirkeagyú para­dicsomgyáros a szomszéd asztalnál degenerált, perverz, kozmopolita biokertésznek nevezett, akkor csak ültem ott, mint aki meg sem hallja. Mit mondjak, drágám, még csak biokertész sem voltam soha. Bár lettem volna, és akkor nem fájna ennyire, hogy azok közé se vágytam, de ezekhez se tartozom.

Ezeknek most mindent szabad. Lenyomják a szarjukat a nép torkán, zsírosodnak, folyton a mezőgazdaságról pofáznak, de nem tudják, mi a kertészet, egy palántát se neveltek fel soha. Annyira felfújta őket az önelégültség, hogy már azzal se érik be, hogy győztek, az is kell nekik, hogy gyűlölködhessenek és rombolhasanak. Hát ilyen az élet egy kis magyar glóbuszon, ahonnan nem látunk ki sehova.

Hallom, újabban nem eszel cukrot. Meg húst se. Pláne tejterméket. De hát akkor mit eszel, drágám? Keserves lesz mifelénk a karácsonyi trakta, nagymama csak olyasmit főz, amiben a fentiek legalább egyike, de inkább kettő benne van. Majd viszek Editke zakuszkájából, azt kimártogathatod a krumplis pogácsával, amíg mi agyvérzésig zabálunk. Legalább ennyi örömünk legyen. Huszonötödikén délután várunk.

Ölel szerető nagybátyád, Lajos