„Moszkvában az Új Szó volt az utolsó támpontunk”

A Pozsonyi Szlovák Műszaki Főiskola harmadéves hallgatójaként részt vettem egy tanulmányúton a Szovjetunióban. A harmincfős csoportból egyedül én voltam magyar nemzetiségű. Prágában épp akkor érte el tetőpontját a Prágai tavasz nevű mozgalom. Fiatalok voltunk, a magunkénak tartottuk, és büszkék voltunk az elkezdődött változásokra. Három napig döcögött velünk unalmasan a szerelvény minden látnivalótól mentesen (csak fák és sűrű bokrok), így hát az otthoni események heves átpolitizálásával múltak a napok. Akkor még nem tudtam, hogy az induláskor megvásárolt Új Szó mekkora kincset ér. Volt benne ugyanis egy cikk az országunkban előállt, akár veszélyesre is fordulható politikai állapotról, és a lehetséges forgatókönyvről. És ekkor kezdett hihetetlen szerepet játszani az én Új Szóm. Mivel csak én beszéltem a magyar nyelvet, újra meg újra lefordíttatták velem az ott írottakat. Szlovák társaim lassan már betéve tudták a sorokat. S ahogy teltek a napok, ez az újság egyre nagyobb szellemi értéket képviselt a számunkra.

Megérkeztünk a Moszkvai Elektrotechnikai Egyetemre. A vacsora után egy hasonló prágai diákcsoporttal való beszélgetés hamar előhozta a szlovák–cseh nemzetiségi ellentéteket. Majdnem verekedéssé fajult.

Másnap reggel már hangzavarra ébredtünk. Egy jól megtermett takarítónő dörömbölt az ajtónkon boldogan, és széttárt karokkal hangosan közölte: „Fiúk, gratulálok, meg vagytok mentve! A Varsói Szerződés tagállamainak hadseregei már nemzetközi segítséget nyújtottak Csehszlovákiának!” 

Semmit sem értettünk!

Csoportba verődve próbáltuk értelmezni a helyzetet. Az egyik rádiótechnológia szakos társunk máris előállt egy javaslattal: uraim, már majdnem villamosmérnökök vagyunk, csináljunk egy rádiót! Egy öreg rádiókészüléken áthangoltuk a középfrekvenciát, az antennának szánt drótot hozzákapcsolva pedig megtaláltuk a „Hviezda” rádió adását. Döbbenten hallgattuk, ahogy egy lengyel riporternő sírva szólítja fel újra meg újra katonáikat, hogy menjenek haza! A hangzavar után magyarul is ugyanez! 

Nehéz lett volna megszámolni, hányszor került elő újra és újra az én Új Szóm, az utolsó támpontunk, amely még próbálta reálisan megjósolni a Prágai tavasz kimenetelét.  Azonnal haza akartunk menni! De a határ le volt zárva. Már nem akartunk a Lenin Mauzóleumba menni, se a Nagy Színházba. A Vörös tér, a Kreml, a Sugárút, a metró, a Vosztok űrhajó és a Moszkva-folyón tett hajókirándulás és fürdés már nem volt vonzó! Mi lehet otthon? – csak ez érdekelt. 

De az útitervet tartani kellett! Irány Leningrád, az Auróra,

A Téli Palota, a galéria, a cárok nyári palotája! 

Mi legjobban mégis a hazaindulásnak örültünk!

A határon, ameddig a szem ellátott, tankok, ágyúk, teherautók, katonák. Akkora összevont haderőt egyikünk sem látott még életében.

Az Új Szó pedig – bár már salátává olvasva – hazáig elkísért! 

Pallag János, Párkány