Profik és nem profik

A nyolcvanas évek elején rövid ideig a levelezőosztályon dolgoztam. Egy nap egy idős asszony levele került hozzám valahonnan a keleti végekről, margóján a főnöknőnk által ráfirkantott „Elintézni!” utasítással. Ahogy ránéztem a szálkás, reszketeg betűkre, megdobbant a szívem. Az én mesélni, dalolni mindig kész nagyanyámnak volt ilyen írása. A levél maga is olyan volt, olyan gyermekien bizakodó, mintha boldogult nagyanyám írta volna. Az életéről beszélt, a magányáról, arról, hogy se orvos, se patika nincs a faluban, és mennyire nehéz fájós lábbal felutazni a városba. Pedig nagy szüksége lenne egy orvosságra, amelyet sehol nem tud megkapni. Azt hallotta, Pozsonyban minden kapható, nem tudnánk segíteni? 

Fél napot az orvosság hajkurászásával töltöttem, ismerősök ismerőseinek és azok ismerőseinek telefonálva. Délután meglett a gyógyszer, el is mentem érte, kerítettem egy kis dobozt, abba tettem egy rövid válaszlevél kíséretében. „Ez nem levélküldemény, erre külön engedély kell” – mondta az illetékes kolléganő, és Sz. elvtárshoz, a főszerkesztő-helyetteshez utasított. Sz. elvtárs nem hitt a fülének. „Mit? Hogy az Új Szó küldjön orvosságot valami vénasszonynak? Megbolondult? Mit gondol, mi vagyunk mi, patika? Erre nincs keret!” Mondtam, hogy az orvosság már megvan, az Új Szónak nem kerül semmibe, kifizettem, már csak el kell küldeni. És szeretném, ha feladóként az Új Szó szerepelne, hisz hozzánk fordult, bennünk bízik az a szegény öregasszony. Elvégre ez reklámnak sem rossz – érveltem. De Sz. elvtársról minden érv lepattant. Hiába, akkor még az „eszi, nem eszi, nem kap mást” korszakot éltük, a hiánygazdaságban nem volt szükség reklámra. 

Spórolásra annál inkább. És ennek Sz. elvtárs a mestere volt. Mindig csodálkoztunk, hogy szlovák kollégáink, a Pravda munkatársai mennyit utazgatnak külföldre. Nekünk, noha ugyanaz volt a kiadónk, ez a lehetőség nem adatott meg. „Nincs rá keret!” – mondogatta Sz. elvtárs, és mi el is hittük, egészen addig, amíg a kiadóvállalat hatalmas nyilvános dicséretben nem részesítette őt azért, hogy soha nem merítette ki a pénzkeretet. A külföldi utazásokra szántat sem, sőt, a teljes összeget megtakarította a vállalat számára. Hát nekünk is volt ilyen keretünk? – álmélkodtunk. Amikor néhányan szemrehányást tettek ezért Sz. elvtársnak, nem is értette, miről van szó. „Újságot utazgatás nélkül is lehet csinálni” – mondta.

Aztán jött a rendszerváltás, és azt hittük, megnyílt előttünk a világ. Madarat lehetett volna fogatni velem, amikor L., a főszerkesztő közölte, hogy Kossuth halálának centenáriumára nagyriportot vár tőlem, egyenesen Torinóból. „Az utat fizetjük” – tette hozzá a rá jellemző hanyag nagyvonalúsággal. „Csak az utat? Aludnom is kell valahol, legalább egy éjszakát ott kell töltenem” – józanodtam ki. „Vannak várótermek” – mondta L. „Csak nem gondolod komolyan, hogy egész napi lótás-futás után egy pályaudvari váróterem padján, hajléktalanok és zsebesek között töltöm az éjszakát?”– kérdeztem. „Ne mondd már, hogy neked, aki már többször tolmácskodtál Olaszországban, nincs egyetlen olasz ismerősöd sem, akinél alhatnál.” „Van, persze. Milánóban” – feleltem. „No látod! – rikkantott fel diadalmasan –, egy profi újságíró mindig talál megoldást!” „De Milánó több mint száz kilométerre van Torinótól” – vetettem ellen. „Mondtam már: egy profi mindent megold. Profi vagy, vagy nem vagy profi?”  „Hát inkább nem” – sóhajtottam. Ennyiben maradtunk.

Vojtek Katalin