Kulturális veszteségeink XXIV.

Egyes éttermekben, szórakozóhelyeken akár túlzásokba is esnek, a berendezéshez képest egy szinttel puccosabb, dizájnosabb, csilivili mosdók állnak a vendég rendelkezésére. Tisztaság, virág a vázában, puha vécépapír, kéztörlő, kifogástalan tükrök, gyakran külön lámpával megvilágítva. Ez legyen persze a legnagyobb bajunk. Nagyobb a meglepetés, ha ennek fordítottjával találkozunk.

Van egy koncerthelyszín Pozsonyban, amelyet tavaly és tavalyelőtt is az ország legjobb klubjává választottak. Nem a közönség, hanem a szakemberek, akik sok összetevőt vizsgáltak, mielőtt döntöttek (programkínálat, látogatottság, hangtechnika, büfé, marketingtevékenység, gazdasági mutatók). A mosdókat viszont egész biztos nem látták, mert ha oda betévedtek volna,  kíméletlenül lepontozzák a klubot.

A női részleg kabinjainak ajtaját nem lehet bezárni, mert hiányzik a zár – csak egy lyuk árulkodik arról, hogy valamikor régen zárhatóak voltak. Egy olyan országban, ahol nem szokás kopogni, hanem szó nélkül feltépik az ajtót, ez eléggé zavaró. Az is kivitelezhetetlen, amire most önök gondolnak, hogy az ember behelyezi egyik ujját az ajtón lévő lyukba, és kézi erővel akadályozza meg mások bejutását. A vécékagyló fölött guggolva ugyanis nem lehet elérni az ajtót. Ajánlatos tehát segítővel érkezni, aki őrködik, amíg a másik a kabinban tartózkodik, aztán cserélnek. Ha egyedül vagyunk és nincs az ajtó előtt sor, számolni kell azzal, hogy megzavarnak.

Odabent általában áll a víz, undorító elegyet képezve a cipőkről leázott piszokkal. Vécépapír a legritkább esetben van, a mosdókagylók koszosak, látszik, hogy nagyon ritkán takarítanak.

A helyzet évek óta változatlan, pedig ebben a klubban világsztárok lépnek fel, és a jegyárak általában húsz eurónál kezdődnek. Vagyis néhány jegy árából már fel lehetne szerelni pár egyszerű zárat – ha mást nem, a szociban divatos kampós megoldással.

Ki ide belép, annak sajnos pillanatok alatt elpárolog a jókedve, bármilyen remek a nagyteremben zajló koncert. Én általában „hazaviszem” azt az egy-két sört, amit egy koncert alatt elfogyasztok, mert mindig Skócia legundorítóbb vécéje jut eszembe a Trainspotting című filmből. Imádom azt a bizonyos jelenetet, de nem feltétlenül tetszik, amikor az élet reprodukálja a művészetet, és nem fordítva.

Pozsonyt az utóbbi években lassan megtalálják a térképen az aktuális, izgalmas zenekarok és előadók, Bécsből Budapestre jövet-menet. Ez örömteli tény – bárcsak huszonévesen dúskálhattam volna a mostani kínálatban. Pont emiatt zavaróak azok az apróságok, amelyekre a klubtulajdonosok vagy nem gondolnak, vagy egyszerűen fütyülnek rá. Van még hová fejlődnie az ország legjobb klubjának is. Örülnék, ha most magukra ismernének…