Száz esztendő lélekvilága

Tanár úr, mit sejtet a pszichológus rálátása: az itteni magyarság 2018-ban is még a régi sebek foglyaként viseli, vagy a közösségi katarzison már túljutva, a valóságot tényszerűen kezelő félmilliós népességként akceptálja, hogy 1918 óta nemzeti kisebbséggé vált az anyaföldjén? 

A kérdés sokkal komplikáltabb annál, semhogy szűkszavúan lehetne megválaszolni. Ugyanis eleve nem könnyű helyzet, hogy magát az 1918ban hozott hatalmi döntést is tényként kell elfogadni. Egyúttal látni kell, hogy ez a történelmi fordulat az itteni magyarság részére nemcsak egy új, hanem stresszként is értelmezhető léthelyzetet teremtett. Mélyebben belegondolva, vannak emberek, akik a stresszt kihívásnak veszik és megküzdenek vele. Az ellentétes alkat viszont teljesen megadja magát az érzelmi letargiának, talán még szenved is, és képtelen kijutni a depresszióból. És hát van az a típusú ember, aki mindenben meghátrálva egyszerűen csak azt teszi, amit mondanak neki, és ha szükséges, hát beolvad. Nos, a határon túli magyarokat érintő demográfiai és szociológiai kutatások adataiból kitűnik, hogy az asszimiláció éppen a Felvidéken a legmagasabb. 

Kisebbségi léthelyzetben milyen arányban oszlik meg a tárgyilagosság iránti hajlam a sérelmi alapállással szemben? 

Pontos arányokról nehéz lenne beszélni. Viszont tény, hogy a szlovákiai magyarság lélekszámának az elmúlt száz év alatt tapasztalt erős megfogyatkozása mögött rengeteg olyan élethelyzet sejthető, amikor valaki a saját, illetve a családja simább megélhetése érdekében, úgymond, tárgyiasan kezelte a mindennapok dolgait, és a magyarságát, annak történelmi hátterét is feladva szlovákká lett. Az ilyen ember a természetes asszimiláció folyamataiban gondolkodott. Lényegében ezzel hasonló sorsot vállalva a szülőhelyén, mint az 1956-ban Magyarországról, 1968-ban Csehszlovákiából Nyugat-Európába emigrálók. Napjainkban pedig már azt tapasztalja, hogy az unokái nem beszélik a magyart. Más jellegű folyamat az erőszakos, illetve az úgynevezett konfliktuskerülő, tehát az egyéni identitást feladó asszimiláció útján történőbeolvadás. Kérdés,hogyezek az önazonosság-módosító folyamatok lélekben megtörik-e elszenvedőik személyiségét, és ha igen, hát mennyire, hiszen amennyiben mindezt tartós stresszként élik meg, akkor ez a lelki állapot – a pszichoszomatikus tünetek folytán – a szervezetüket, testi épségüket szintén kikezdheti. 

Lélektani kihatásaiban a (cseh)szlovákiai magyarság számára mi volt, mi lehetett a súlyosabb tehertétel: Trianon révén a kérdezés nélküli idecsatolás, vagy a teljes jogfosztottság 1945–1948-as időköze? 

Jó kérdés, hogy lélektanilag melyik a veszélyesebb, a nyomasztóbb teher! Trianon, történelmi traumaként, egyelőre a legkevésbé van feldolgozva, hiszen évtizedekig társadalmi tabutéma volt. Súlyosságának lélektani szempontjait tekintve ezért mélyebb információk erről máig sincsenek elegendő számban. Ráadásul az 1918-as történelmi fordulatnak nemcsak lélektani vetületei, hanem – például a szállítási területek elvesztése révén – komoly gazdasági következményei is voltak. Adatokkal bizonyított tény, hogy a csődhelyzetek, a nincstelenné válás, az önmegvalósítás lehetőségének megszűnése általában az öngyilkosságok szaporodásának egyik kiváltó oka. Ha azonban végiggondoljuk a trianoni döntés hatásait elemző újabb kutatásainkat, kiderül, hogy sok a közeli hasonlatosság a magyarországi, illetve az immár száz éve határon túli területeken általunk vizsgált kérdéskörök összefüggéseit szemléltető ábrák és grafikonok között. Ellenben az is kitűnik, hogy Trianon miatt az elcsatolt régiókba szakadt magyarok szenvedtek többet, és ez az érzület máig jelen van érzelemvilágunkban. De szakmai kutatások igazolják azt is, hogy az egykori Csehszlovákia magyar lakosságának széles körében jelentős lelki próbatételként érhető tetten a Beneš-dekrétumok következményeinek emléke. A kényszerkitelepítések, az erőszakos lakosságcsere, a puszta egzisztenciát vagy az otthont mentő agresszív reszlovakizáció borzadásai. A csehszlovák hatóságok nem öltek, de jogi úton ellehetetlenítették százezrek életét. Ez pedig nem csak a közvetlenül érintett generáció lelkében hagyhat mély nyomokat. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után viszont az államosítás okozta vagyonvesztések, a padlássöprések, a kíméletlen szövetkezetesítések kemény időszaka következett. De ami az elmúlt száz év egészét illeti, az emberek önazonosságát lélekben erősítő legszilárdabb pillérnek a magyar nyelv bizonyult. 

A kutatások fényében lélektanilag miként határozzuk meg a magyarságunkat: valami ellen, vagy valami mellett? 

Tágabb kitekintésben az látszik, hogy például a szerbek „önmegfogalmazása” nem arról szól, milyen az önmaguk karaktere, hanem milyen nem. Tehát nem önmaguk értékeit keresik, hanem a másikra mondanak eleve nemet. A gyakorlatban ez azt is jelenti, hogy egy pszichológus irányította játékos tréningen sem hajlandók feladni a saját identitásukat. Itt a Felvidéken is vannak körök, melyeknek tagjai erősen kardoskodnak a szlovákok ellen. Azonban a többség a magyar kultúra elsajátítási programjain haladva, tehát a nyelv, a zene, a néptánc, a történelem, az irodalom és minden egyéb szálon keresi önmagát, saját identitásunkat. És van továbbá egy olyan vékony réteg is, amely a saját értékeit keresve a másikra szintén kíváncsi. 

A kisebbségi psziché velejárója, hogy esetleg gyakran és túl könnyen vagyunk elfogultak? 

Elképzelhető, hogy igen. Ez főként akkor igaz, ha a másik oldalon is hamar észrevehető az elfogultság irányunkban. 

Mibennünk ilyenkor bizonyos önsajnálat vagy inkább holmi ellenszenv kerekedik fölül? 

Mindkettő lehetséges. Sajnáljuk magunkat a kialakult helyzetért, de azt a másik személyt sem szeretjük. Többnyire nemet mondunk, és vele sem kívánunk kommunikálni. Ha például tudatosítjuk, hogy nem beszéljük igazán jól a szlovák nyelvet, viszont azt látjuk, hogy a vegyes lakosságú területen élő szlovák sem akar megtanulni magyarul. Érdekes, hogy Szlovéniában a magyar környezetbe került szlovén megtanul magyarul, Szlovákiára azonban nem ez a jellemző. Sőt, a Csehországból ide házasodott csehek gyorsabban megtanulnak magyarul, mint a Csallóközbe Pozsonyból mostanában kitelepedő szlovákok. 

Miért kedvezőtlen, ha mi csak a sérelmeinket, a félelmeinket emlegetjük újra meg újra? 

Mert ez őrlődésünket, lelkünk jobbára több mélyebb sebének feldolgozatlanságát jelzi. Azt, hogy ezek a dolgok sem önmagunkkal, sem a környezetünkkel nincsenek még kitárgyalva. Általában azért, mert hiányoznak a feldolgozást segítő ok-okozati információink. Eközben nemegyszer arra is rá kell döbbennünk, hogy számos esetben mi magunk is hibásak vagyunk némely ügyünk lezáratlansága miatt. Ez a tények egyik, talán komolyabb oldala, bár a mindennapok taposómalmának érzelmi összefüggéseire is érdemes rávilágítani. Arra, hogy a felvidéki magyarok jelen generációja is sok mindent kénytelen sérelemként megélni. Akár a hivatali érintkezésben. A rendőrségen, a városházán, az adóhivatalban, a nyugdíjintézetben, a munka- és szociális ügyi hivatalban vagy a másutt kitöltendő űrlapok zöme szinte biztosra vehetően csak szlovák nyelvű. Az anyanyelv lelket erősítő használata többnyire a húszszázalékos lakossági küszöb fölötti dél-szlovákiai településeken is próbatétel, nemhogy az ország egyéb tájain... 

Mit mond a pszichológia: ha örökösen ütközünk, lélekben őrlődünk vagy éppenséggel zendülünk magunkban, nem ártunk ezzel saját egészségünknek? 

Az állandó feszültség, a velejáró stressz valóban árthat. De ez természetesen nem jelentheti azt, hogy a kisebbségi léthelyzetben mindenbe simán beletörődők és megalkuvók legyünk. 

Mennyiben jelölte/jelölhette meg a szlovákiai magyarok gondolatvilágát és lelkületét a kereken százéves nemzeti kisebbségi lét? 

Válaszképpen szabadjon egy, a saját szakmai praxisomból vett tapasztalattal élnem. Egy láthatatlan kollégium keretében sokat foglalkoztam hazai fiatal magyar értelmiségiekkel. Közülük többen dolgoztak Angliában, Írországban vagy másutt is. Amikor azután hazajöttek, az ő tudásuk általában meghaladta az itteni főnökük szakmai nívóját, aki viszont nemegyszer mondvacsinált ürügyet talált arra, hogy ilyen-olyan okból „lekapja”, megalázza ezeket a jó képességű fiatalokat – akik ilyenkor hallgattak, és magyarokként elfogadták az alárendelt ember szerepét. Odakint viszont partnerként bántak velük, ottani főnökeik a maguk szintjére emelték őket. A konklúzió ebből „csak” annyi, hogy a nemzetiségi megkülönböztetés komoly, akár maradandó lelki sebeket is okoz(hat) valakinek. A jobb anyagi viszonyokon kívül talán ez is az egyik oka a hazai magyar fiatalok elvándorlásának. Egyszerűen nem kérnek többé az itthoni kisebbségi lét visszásságaiból. Érdekes és érdemes volna ezért egy kutatást végezni, hogy majd vissza akarnak-e jönni?! Hamarosan, a későbbiekben, vagy egyáltalában... 

A Fórum Kisebbségkutató Intézet friss felmérése szerint a szlovákiai magyarok mintegy 89 százaléka elégedett az életével. Ez azt mutathatja, hogy a kisebbségi lét tudata napjainkra végül is egyre jobban a realitások felé terelődött? 

Inkább azt gondolom, ha a Pozsonytól Léváig elterülő tájakról beszélünk, ott sokkal kedvezőbben élnek az emberek, mint az ország keleti végein, vagy akár Erdélyben és Észak-Magyarországon. Ezért hát azt is látni kellene, hogy milyen korosztállyal készült a felmérés; hogy a válaszadók hány százaléka született az 1990–1992-es vagy még a nyolcvanas években, hiszen az a középkorosztály mára tehetséges vállalkozói réteggé fejlődött. Egy kutatás egyébként már a kilencvenes években kimutatta, hogy a vállalkozók számára a nemzeti identitás kevésbé fontos. 

Ezzel szemben a lelki sebek mikor csapnak át nacionalizmusba? 

Többnyire akkor, ha megszűnik a gazdasági jólét. Vagy Szlovákiában megerősödik Kotlebáék pártja, esetleg a Szlovák Nemzeti Párt szóhasználata visszasüllyed Ján Slota szintjére. De akkor is nagy a baj, ha egy nemzet kiemeli magát és saját kultúráját a többi fölé. 

Elkerülve a nacionalizmus csapdáját elmondható, hogy létezik felvidéki érdekű patriotizmus? 

Persze. Kutatásaink igazolják, hogy az itteni magyarság része az egyetemes magyarságnak, de van egyfelvidékimagyaridentitás,ahogy erdélyi és délvidéki is. Ez pedig azt jelenti, hogy vállaljuk a magyar történelmi, tudományos, kulturális múltat, viszont annyiban különbözünk a magyarországi magyaroktól, hogy bennünket folyamatos negatív hatások értek. Ez és a nyelv az összefogásunk kovásza. Száz év óta.