Elmélkedések Róbert Bezákkal

Kedves Olvasóink!

Vrabec Mária 2017-től több igényes, mélyre ható beszélgetést folytatott egy-egy témában a máig tisztázatlanul leváltott nagyszombati érsekkel, Róbert Bezákkal. A húsvét, a feltámadás reményt adó ünnepének tiszteletére olvashatták az elsőt, most, november utolsó Vasárnapjában, karácsonyra várva pedig az utolsót.

A befejezésekről és az új kezdetekről

A hétköznapok békéjének szépsége

„Mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem sarjad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből pedig remény.” (Pál apostol levele a rómaiakhoz 5:3,4)

A motivációs irodalomban folyton ismétlődik a frázis, a pszichológusok is gyakran tanácsolják azoknak, akik nagy traumát éltek át, hogy újra kell kezdeni. Ennyire egyszerű ez?

Egyáltalán nem egyszerű, mert az új kezdetek általában az őket megelőző szenvedéssel járnak együtt. Az újrakezdés gondolatához az ember mindig csak a bánat és a csend idejét követően jut el. Senki sem forgatja fel jószántából az egész életét, hiszen ez a kapcsolatépítés a professzionális, sőt gyakran a létbiztonság kérdése is. Amikor véget ér valami, legyen az házasság, munkaviszony vagy egy hozzánk közel álló ember élete, mindig elveszítjük életünk fonalát, és az arról alkotott elképzeléseinket is, hogyan szeretnénk folytatni. Szó szerint eláll a lélegzetünk, idő kell ahhoz, hogy elfogadjuk a tényeket, és más irányba tudjunk tekinteni. Mindehhez szükséges, hogy teljesen lezárjuk magunkban a múltat, és megbékéljük azzal, hogy ami volt, az már soha nem tér vissza.

Ön már lezárta magában a nagyszombati érsek történetét?

Lezártam, mert azok is lezárták, akik tehettek volna valamit értem. Ma már tudom, hogy az illetékesek közül senki sem kereste a megoldást, sokkal kényelmesebb volt félretenni és negyed évszázadra titkosítani az ügyet. Ez rosszabb, mint a lehetséges leghosszabb börtönbüntetést kiszabó ítélet, mert ott legalább megmondják az elítéltnek, mi volt a vétke. Az én helyzetem olyan, mint az életfogytig tartó előzetes letartóztatás. Csakhogy örök bizonytalanságban nem lehet élni, ezért a pápa felhívásának szellemében, hogy ne sopánkodjunk, hanem vegyük kezünkbe a sorsunkat, ott fogadtam el a segítséget, ahol felkínálták. Egy pozsonyi gimnáziumban tanítok hittant és etikát, és már nem nézek hátra.

Nehéz volt idáig eljutni? Mégiscsak öt évig tartott.

A legnehezebb az volt, hogy eljussak a meggyőződésig: többet már nem tehetek. Ez a meggyőződés lassan, de biztosan növekedett bennem, mert az alatt az öt év alatt sok minden történt, és sok fontos információ jutott a birtokomba. Nem azért nem beszélek ezekről, mert nem volna mit mondanom, hanem mert az előző tapasztalataimból kiindulva már tudom, hogy nehezen tudnám bebizonyítani.

Katolikus közegben sokan felrótták önnek, hogy protestáns iskolát választott.

Nem volt miből válogatnom, mert semmilyen más iskolából nem kaptam ajánlatot. De ez nem szigorúan protestáns környezet, senki sem vizsgálja sem a tanárok, sem a diákok vallási meggyőződését. Az állami tantervek és a kereszténység alapelvei alapján oktatunk. Akinek az okoz problémát, hogy nem ragaszkodunk a kizárólag katolikus dogmákhoz, az még mindig abban a meggyőződésben él, hogy törődjünk csak a saját dolgainkkal, és még csak beszélnünk sem kellene senkivel, aki nem olyan, mint mi. De a másét nem kívánjuk, a magunkét nem adjuk típusú gondolkodás sosem volt a sajátom.  

Mit tanít a dákoknak?

A mai világ erkölcsi dilemmáiról beszélgetünk, mint a házasság és a válás, a mesterséges megtermékenyítés és az abortusz, a túl laza kapcsolatok, a drogfüggőség – mindenről, amiről a fiataloknak gondolkozniuk kellene. Nem kész megoldásokat kínálok nekik, a véleményüket akarom hallani, mert tudom, hogy nem csak az iskola van rájuk hatással, hanem a család és az őket körülvevő világ is. Fontosnak tartom, hogy mindent több szemszögből vizsgáljanak meg, mert ez élet nem mindig engedi, hogy a saját elképzeléseink és eszményeink szerint döntsünk. Ezért beszélünk sokat arról is, hol kereshet kapaszkodót az ember nehéz helyzetekben.

Megfelelőbb embert nem is találhattak volna erre.

Nem tudom, mert a tapasztalataimmal már képtelen vagyok hinni abban, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Meg is mondtam nekik, hogy realizmusra hajlamos és enyhén szkeptikus vagyok. Mosolyogva fogadták, hiszen a fiatalsághoz hozzátartozik az a meggyőződés, hogy nekik sikerülni fog.

Ha már az új kezdetekről beszélgetünk, az ön esetében ez teljes mértékben lehetséges volt? Nem kísérti a katedrán is a leváltott érsek múltja?

Nem, mert ezek a diákok 10–14 évesek voltak, amikor leváltottak, és sokan csak néhány tanítási óra után tudták meg, hogy nagyszombati érsek voltam. Ez nem is érdekli őket különösebben, és számomra felszabadító érzés, hogy önmagam lehetek, nem pedig egy élő jelkép.

Mi segíthet, hogy ilyen nagy próbatételekben helytálljunk?

Minden kisebb nehézség és szenvedés felkészülés a nagy traumákra és veszteségekre. A kellőképp együttérző embernek pedig okulnia kellene, és erőt meríteni mások példájából is, akiket valami súlyos sérelem ért. De a dologhoz minden esetben idő kell: nem lehet továbblépni, amíg minden gondolatunk a múltba húz vissza, és magunkban vitatkozunk azokkal, akik megbántottak. Ha az ember helyt akar állni a családjában, munkájában, mindennapi feladataiban, nem foglalkozhat folyton a múlttal, mert az azt jelenti, hogy csak önmagára összpontosít. A jelen és jövő mellett dönteni azt jelenti, hogy másokért is élünk, nem csak a saját sérelmeinknek és veszteségeinknek. De attól tartok, hogy sokan, akik hatalmas megrázkódtatást élnek át, már soha nem találnak annyi erőt magukban, hogy erre képesek legyenek.

Mégis gyakran mondjuk az ilyen embereknek, hogy bele kell nyugodni, az élet megy tovább, Isten szándékai kifürkészhetetlenek…

Többnyire csak azért mondjuk ezt, mert nem tudunk mit mondani. Mindegyikünk csak a saját tapasztalata határáig képes gondolkozni, ezért okosabban tesszük, ha minden jó szándékú tanácstól tartózkodunk. Inkább maradjunk csendben. Vagy csupán annyit mondjunk, hogy sajnáljuk, mert az érintettet csak felzaklatják az ilyesféle közhelyek. Ennél rosszabb már csak az lehet, ha a traumatizált, gyászoló embertől megkérdezik, mit csinál, és hogyan bírja, mert ugyan mit mondhatna erre? Az életben lehetnek olyan időszakok is, amikor az ember látszólag nem csinál semmit, annyira lebénult. De nemcsak nyilvános aktivitásból áll az életünk, a csend korszakai is beletartoznak. Hányan élnek úgy, hogy senki sem tud róluk, és talán nagyobb szenvedésben, megaláztatásban, kicsúfoltatásban volt részük, mint az ismert esetek szereplőinek. Sokan közülük épp azért azonosulnak velem, mert tudják, mit jelent a tehetetlenség, és milyen nehéz felmerülni abból a sötétségből, amely elnyeli az embert.

Lehet, hogy nem is kell rögtön kiutat keresni, hanem igenis alá kell merülni a történetbe, hogy megértsük és levonjuk belőle a tanulságokat?

Biztosan nem kell azonnal a megoldást keresni és félretenni a történetet. Ha már megtörtént, a lehető legtöbbet kellene kihoznunk belőle a további fejlődésünk végett. Gondolkozni azon, mi történt, hol követtünk el mi is hibákat, mi az, amit a jövőben kerülnünk kellene, és mihez ragaszkodnunk. Az ember minden feldolgozott trauma által több lesz és esélyt kap arra, hogy jobban lássa az élet fontos dolgait. Ez mindig különösen értékes tapasztalat, s mindaz az érzés – a fájdalom, a bánat, a szeretteinkért érzett aggodalom – kialakíthatja bennünk azt a képességet, hogy az egész környezetünkhöz figyelmesebbek legyünk.

A környezetünk mikor cselekszik helyesen? Ha teljesen békén hagy, vagy ha erőszakkal is megpróbál kihúzni ebből a képzeltbeli barlangból?

Ha megkérdezi, hogyan segíthetne, és nem kedvetleníti el a visszautasító válasz. A kérdés után azonban rögtön konkrét szándéknak kell következnie, akár közös tevékenységre, anyagi segítségre, akár csak arra vonatkozóan, hogy meghallgassuk a másikat. Még a leginkább sebzett ember is, aki úgy érzi, hogy senki sem tud segíteni rajta, értékeli, ha őszintén érdeklődünk iránta. Lehet, hogy azonnal nem él az ajánlattal, de ahhoz, hogy lélegzethez jusson, elég a tudat, hogy ha már nem bírja tovább, lesz kihez fordulnia. Az egyszerű gesztusok sokszor többet jelenthetnek, mint a nagy tettek, mert azt jelzik, hogy valaki folyamatosan gondol ránk, szeretne örömöt szerezni nekünk, és fontosak vagyunk számára.

Ennek ellenére a súlyos traumát átélt emberek gyakran úgy viselkednek, mint a sebzett vad, s azokat is megbántják, akik segíteni akarnak nekik.

Igen, a környezetüknek türelemre van szüksége hozzájuk, de az egészséges lelkületű emberben végül győzni fog az élni akarás. Ez az egész nemcsak a szenvedő ember számára próbatétel, hanem a hozzá közel állók számára is. Lehet, hogy nekik még nehezebb, mert ők nem tapasztalták meg azt a rossz élményt, csak törekedhetnek rá, hogy beleéljék magukat a másik ember helyzetébe. Az ilyen együttérzés képessége és ennek a megőrzése nagy ajándék, mert egy idő múltán mindenki azt gondolja, hogy elég volt a szomorúságból, szenvedésből, lépjünk tovább. Gyakran hallom azt az érvelést is, hogy hiszen másoknak is vannak gondjaik, csak azt nem értem, hogy a szenvedő embernek miért kellene ebből vigasztalást, örömöt merítenie. Mindenki másként éli meg a saját fájdalmát, és saját magának kell megtalálnia a kiutat is belőle.

Könnyebben megküzd a helyzettel az, aki tudatában van mindennek?

Ez is a történet része. A másik része arról szól, hogy egy idő múlva az élet mégiscsak megy tovább. Dolgoznunk is kell azon, hogy ne csak a fájdalomnak éljünk, és ne szórjunk sót a saját sebeinkbe. Még fontosabb, hogy egy időre elégedjünk meg azzal, hogy az alapvető tevékenységeket el tudjuk végezni. A nagyszüleink évtizedekkel ezelőtt szintén csak az alapvető szükségleteiknek éltek. Dolgoztak, hogy megéljenek; csak mi szeretnénk, hogy az életünkben szórakozás, siker, karrier is legyen, és kudarcnak érezzük, ha ezek egyszerre hiányoznak. De az életben lehetnek olyan időszakok is, amikor már maga a puszta lét is átlag feletti igyekezetet kíván az embertől. Tisztelni kell, ha valakiben megvan ez az igyekezet, mert olyan ez, mint amikor a fuldokló minden erejével próbálja magát fent tartani a víz színén. Igen, a szerencsésebbek üdülni járnak, sok pénzt keresnek, és örülnek a sikereiknek – de a kevésbé szerencsések is értékes életet élnek. Nehezebbet, szerényebbet, de van valakinek joga ahhoz, hogy azt mondja: az ilyen életnek nincs értelme? Nem szabad ezt elbagatellizálni, sokan, akik naponta súlyos gondokat kénytelenek megoldani, csak a hétköznapok békés nyugalmára vágynak.

Ez azt is jelenti, hogy a mindennapok rendjének megtartó ereje van?

Valahol hallottam egy történetet egy tengerészről, aki egyedül hajózott, mégis mindennap megborotválkozott, és bevetette az ágyát. Ha az ember megtart az életében egy bizonyos rendet, ez a rend is megtartja őt, mert nem engedi, hogy teljesen elhagyja magát. Erre akkor van a leginkább szüksége, amikor a legkevésbé van kedve hozzá, és teljesen mindegy neki, hogy néz ki, vagy mit fog enni. Ha erőt vesz magán, és legalább minimális mértékben igyekszik normális életet élni, megtartani a szokásait, biztosan nagyobb az esélye újra valami szépet is találni az életben. Nem egyenértékű pótlékot, ezt nem is kellene keresnie, de valami mást, ami lehetővé teszi, hogy továbblépjen.

Ugyanez a társadalomra is érvényes? Az, amelyik betartja az együttélés bizonyos szabályait, könnyebben megtalálja a módját, hogyan segítsen a rászorulóknak?

Biztosan, mert a társadalmi normákba belefoglaltatott az a kötelesség is, hogy támogassuk a hozzánk közel állókat. Azt gondolom, hogy ez az érzékenység összefügg a normális és egészséges életszemlélettel. Ahol minden csak könnyed, önkéntes alapon működik, ott az ember hajlamosabb az első problémák esetén megszökni.

Átadható a vereségek, kudarcok és újrakezdések tapasztalata?

Attól tartok, nem. Bizonyos próbákat mindenkinek magának kell megállnia, hogy megértse a komolyságukat. Elmondani sem lehet mindent, mert léteznek történetek, amelyek nem foglalhatók szavakba, és nem is szabad azzal elvenni az értékükből, hogy feleslegesen kiszolgáltatjuk őket a nyilvánosságnak. A szenvedés nem árucikk, hanem nagyon bensőséges, intim műfaj.

Nem kötelesek azok az emberek, akik túléltek valami szörnyűséget, megosztani ezt a nyilvánossággal?

Ez mindig egyéni döntés kérdése, bár én is sokat gondolkoztam azon, milyen mértékben köteles az ember megosztani a tapasztalatait, vagy azt az ajándékot, amelyet az élettől kapott. Legyen szó nehézségek vagy betegség leküzdéséről, zenei tehetségről vagy személyes kisugárzásról. Meglehet, létezik ez a kötelesség, de nagyon nehéz úgy megőrizni a mértéket, hogy az ember mindenkinek eleget tegyen, és mégis önmaga maradjon. Ez a világ mintha a nyilvános szereplések irányába kényszerítene, de azoknak, akik ezt szeretnék, sokszor csak az a fontos, hogy elmondhassák: ők is ott voltak, ők is a nagy történet részesei. Csakhogy épp itt vész el a lényeg, ezért kérdeztem magamtól én is sokszor az elmúlt években, hogy valóban mindenkinek rendelkezésére kell-e állnom.

Másrészt az emberek érdeklődése valóban lehet őszinte is.

Sőt, jogos is, hiszen sokan velem együtt élték a történetemet, támogattak, és én érzem, hogy bizonyos mértékig a lekötelezettjük vagyok. A lényeg, hogy akkor és annyit beszéljek, amikor ez alkalmas és szükséges. Sokan a zsidók közül is csak az életük vége felé beszéltek az átélt szörnyűségekről, amikor tudatosították, hogy ők a holokauszt utolsó szemtanúi. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy minden esetben ilyen sokáig kell várni, de az embernek éreznie kellene, mikor jött el az ideje. Az ő esetükben ez talán épp most van, amikor Szlovákiában ismét elharapódzik a neonácizmus. Én sem érzem szükségét mindig mindenhez hozzászólni, de hiszem, hogy az élet majd felkínálja a megfelelő alkalmakat.  

Mindig felkínálja?

Azt hiszem mindig, csak észre kell venni őket, és nyitottnak lenni az elfogadásukra. Akit nehézségek érnek, annak türelemmel kell felvérteznie magát, nem akarhat mindent azonnal. Ha valami értelme van a szenvedésnek, akkor az épp az, hogy alázatosabbá, együttérzőbbé tegye az embert, segítse annak tudatosításában, hogy ő maga is mennyire törékeny. De megengedem, nem mindenki akar és tud ilyen mélyre merülni, van, akinek túl sok erejét emészti fel már az is, hogy egyáltalán életben maradjon. Ezt is értékelni kell, senkitől sem lehet elvárni, hogy a próbatételek nemesebbé tegyék.

A kísértés, hogy gondolatban folyton ahhoz térjünk vissza, mi lett volna ha, a veszteségek esetében biztosan nagy…

Nagy, de felesleges. Ami volt, az már soha nem jön vissza, fokozatosan meg kell nyílnunk a gondolatnak, hogy valami más is jöhet, és az is lehet szép. Nem százszázalékosan olyan, amilyet szeretnénk, de hát hányan élnek úgy? Mindent ahhoz mérni, ami lehetett volna, nagyon veszélyes és csalóka, mert sosem tudhatjuk, mi lett volna a valóságban. A saját életünknek sem vagyunk olyan mértékben urai, hogy mindent el tudnánk tervezni, mindig befolyással vannak rá a körülmények. Ezért kell tudatában lennünk, amikor arra gondolunk, mi minden lehetett volna, hogy ez nosztalgiával vegyes illúzió, amely megakadályozza, hogy a jelenben éljünk.

Mindezt már akkor tudatosítania kellene az embernek, amikor valami rossz történik vele?

Nem, ez lehetetlen. A fájdalom csak jelen időt ismer: amikor a fogorvos székében ülünk, és ő az idegekhez közel fúr, akkor sem arra gondolunk, milyen jó lesz majd holnap. A szenvedő ember bizonyos tevékenységeket csak azért végez el, mert rákényszeríti magát, nem pedig azért, mert értelmét látja. De fokozatosan épp ez a rutin segíthet neki visszatérni a valóságba. Itt is nagyon fontos az idő: az, aki túl sokáig marad a fájdalmába süppedve, egyre nehezebben szabadul tőle. A szomorúságot és az önsajnálatot is meg lehet szokni.

A legnehezebb talán az lehet, hogy az ember tudjon másokkal együtt lenni, örülni az örömüknek, nem haragudni az egész világra.

Ez annyira nehéz, hogy nem is érzés, hanem tudatos elhatározás kérdése. Egyszerűen mondogatnia kell magban, hogy mások nem tehetnek a szenvedéséről, és ha folyton rosszkedvű lesz, a barátait is elveszíti.

Az egyes személy erejéről van szó ilyenkor, vagy inkább arról, hogyan viszonyul hozzá a környezete?

Azt hiszem, a személyiség a döntő. Vannak emberek, akiknek már gyermekkoruktól nehéz a sorsuk, és nemcsak hogy becsületesen megküzdenek a kihívásokkal, de örömüket is lelik az életben. Mások a legkisebb nehézségkor is összeomlanak annak ellenére, hogy minden segítséget megkapnak.

De vajon tudhatja-e a környezetünk, mikor köteles segíteni?

Ez mindannyiunk számára fontos feladat. A szenvedő emberhez közel állóknak az, hogy együttérzőek és kitartóak legyenek, magának a szenvedőnek pedig az, hogy képes legyen segítséget kérni. Valamennyiünknek fel kellene készülnünk arra, hogy segítséget tudjunk kérni, amikor fogytán az erőnk. A szenvedésünk egy bizonyos részét fel kell vállalnia a közösségnek is, amelyben élünk, de nem várhatjuk, hogy szavak nélkül megértik, mire van szükségünk, és épp akkor lesznek mellettünk, amikor szeretnénk.

El tudja egyáltalán képzelni az ember, amíg jól megy a sora, hogy ez nem tart örökké?

Tudnia kellene, hiszen mindannyiunk környezetében vannak beteg, munkanélküli, gyászoló emberek. Aki nem jár csukott szemmel, annak látnia kell, hogy mindez vele is megtörténhet. Egyik napról a másikra súlyosan megbetegedhet, elveszítheti a munkáját vagy egy szeretett személyt. Azt a gondolatot, hogy rosszabb idők is jöhetnek, valahol a lelkünk mélyén mindig magunkban kellene hordoznunk. Nem úgy, hogy ne tudjunk örülni a jó dolgoknak, hanem azzal az alázattal, amely segít, hogy a nehézségeket is elfogadjuk.

Az Eva Nová című szlovák filmben van egy nagyon szép jelenet, amikor az alkoholista főszereplő, akit már mindenki elhagyott, megkérdezi az orvosától, annak kellene-e ezentúl az élete értelmének lennie, hogy absztinens. Minden nehézségben az lehet a legrosszabb, amikor az ember elhagyatottnak érzi magát, nincs kiért küzdenie és megharcolnia saját magával.

Pedig igen, az ember saját maga számára is absztinens kell, hogy maradjon. Sokkal szebb, ha van kiért, amikor az motivál, hogy valaki szeret, és szüksége van ránk. Csak önmagunk számára őrizni a méltóságunkat, amikor semmiféle kihívás nincs előttünk, olyan emberfeletti igyekezetet kíván, amelyre csak kevesen képesek. Isten sem azért teremtett bennünket, hogy minden igyekezetünkért csak a túlvilágon nyerjük el a jutalmunkat, az embernek itt, a földön is szüksége van célokra. Ahol nincsenek, ott az embernek nagyon nehéz felállnia és mégis mennie tovább, de amikor már feladná, fel kell tennie magának a kérdést: mit akar? Lefeküdni és várni a halált? Szerencsére az élni akarás a legtöbb emberben erősebb, mint a kísértés, hogy feladja és befejezze.

Ha valaki úgy érzi, hogy már senkije sincs, nem tehet erről egy kicsit ő maga is?

Mindig van valaki, ha azt akarjuk, hogy legyen, és magunk is teszünk érte. A kapcsolatainkat egész életünk folyamán építjük, nem elég, ha akkor jut eszünkbe, milyen jó volna, ha volna mellettünk valaki, amikor már baj van. Amíg jól mennek a dolgaink, magunkból is adnunk kell valamit, és ebben az esetben akkor is megtalál majd valaki, amikor már nincs mit nyújtanunk. Másrészt az ember lehet magányos akkor is, ha sokan veszik körül, és a legnehezebb harcait úgyis mindenkinek saját magával kell megvívnia.

Azok, akiknek nehéz életük volt, jobban tűrik a nehézségeket? Vagy egy újabb csapás már teljesen leterítheti őket?

Ez belső erőtartalékok kérdése is, amire biztosan az is befolyással van, milyen körülmények között élt az ember addig. Megkímélte-e a sors minden gondtól, és milyen nagy a bekövetkezett változás a múlthoz képest? Olvastam, hogy a koncentrációs táborokat a hollandiai zsidók viselték a legnehezebben, mert otthon magas színvonalon éltek. A kelet-európai zsidóknak azért is nagyobb volt az esélyük a megmaradásra, mert már a transzportok előtt is üldözték, a társadalom peremére szorították őket, megtanulták, hogyan kell túlélni. Nem szerencsés ez a hasonlat, de nem kell mindig kerülni a nehézségeket, mert felkészíthetnek arra, hogy később nagyobb terhet is elbírjunk.

Mindig az kapja a nagyobb terhet, aki elbírja?

Ez nem Istentől kapott kitüntetés: ő nem teszi próbára ily módon azokat, akiket szeret, mert a szeretet nem kereszttel látogat. Inkább azt szeretném hinni, hogy tudja, mennyit bírunk, és erőt ad a keresztünk cipeléséhez. Nem mindenkinek sikerül, van, akit megbélyegez, sőt megtör a fájdalom, és nem bírja el a keresztjét, de ez nem jelenti azt, hogy ítélkezhetünk felette. Hiszen nem tudhatjuk, hogy az, ami érte, nem haladta-e meg az erejét és a küzdeni akarását. Ha Istentől azt várjuk el, hogy minden bukásunkat és kudarcunkat megbocsássa, mi jogon lehetnénk mi, emberek kevésbé nagyvonalúak egymással?

Közkívánatra Róbert Bezák egy záró beszélgetést ajándékoz Önöknek, mely december 18-án, a Vasárnap karácsonyi dupla számában jelenik meg.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!