Élet új szívvel

Csörgött a telefon, a férje arca falfehér lett. Eljött a nap, lett donor, új szívet kap. Remegett keze-lába, mert késett a mentő, vihar miatt nem szállt fel a helikopter, minden összeesküdött ellene. Mégis idejében odaért a pozsonyi szívkórházba. Emőke július 11-én újraszületett.

„Végtelenül hálás vagyok annak a családnak, amely lehetővé tette, hogy megkapjam a szervet.” Emőke hangja erélyes, nem kelti beteg ember benyomását. Közel négy hónap telt el azóta, hogy új szív dobog a mellkasában, s nem tudja, kinek köszönheti, hogy másodszor is megszületett. A donor kiléte titok. „Azt sem tudom, hogy nő vagy férfi, sem azt, hogy hány éves. Az igazat megvallva, nem is kérdeztem.”

Emőke húsz éve szívritmus-szabályozóval él. Volt belőle négy-öt, már nem is tudja, hány. „Februárban kicserélték, mert lejárt, nagyon sípolt. Aztán állandóan rosszul voltam, de annyira, hogy volt, amikor két mentő állt a ház előtt. Azt hittem, meghalok: nyolcszor ütött a gép, ami kegyetlen. Ráadásul tudjuk, hogy működik nálunk az egészségügy, azt elérni, hogy orvossal jöjjön ki a mentő, nem egyszerű, ha meg igen, csak újabb gond. Mert akkor meg vigyenek a szívkórházba – ők csak a megszabott helyre vihetnek. Ez mindig közelharc volt, de már olyan sűrűn voltam rosszul, hogy végre összeszedtem minden erőmet, elmentem Pozsonyba az orvosomhoz. Onnan már haza sem engedtek, az orvos mondta, hogy annyi helyen van szívritmuszavar, hogy azt se égetéssel, se pacemakerrel nem lehet helyrehozni. Annyira gyenge a szív teljesítménye, annyira vastag a fala, hogy itt már csak az átültetés segít. Ez volt júniusban.

Mondták, hogy nem tudják, meddig kell várni. Utána csak azon imádkoztam, hogy ne kelljen évekig, mert az idegileg teljesen kikészít, meg féltem, hogy ki se bírja a szívem, bár megnyugtattak, hogy ha ez történne, kapok műszívet. Van olyan, aki két és fél éve él műszíven, és még mindig nincs donor.”

Egy hónapig várólistán

Két nap híján egy hónapig volt várólistán, amikor jött a telefon. „Hála Istennek, mert nagyon nehéz a várakozás, nem tudja az ember, mikor kerül sorra. A műtéttől viszont egyáltalán nem féltem, csak attól, hogyan fogom megélni, ha végre megcsörren a telefon. Egyedül leszek itthon, és ahogy ismerem magam, akkora sokkot fogok kapni, hogy telefonálni se leszek képes a férjemnek vagy bárkinek, hogy jöjjenek. Mert ha hívnak, rögtön menni kell. Kéthetente be kellett menni a pozsonyi szívkórházba ellenőrzésre, hogy milyen az állapotom, a súlyom, vérnyomásom, közérzetem. Ott már előre mindent elmondtak, és adtak egy listát, hogy kisterilizálva mit kell bekészíteni a táskába, mit kell csinálni, hogy kell megmosakodni. Előtte itthon le kell zuhanyozni, fogat mosni, szájat fertőtleníteni. Minderre van három óra. Ha jön az értesítés, csak fogja az ember a táskát, s megy Pozsonyba. Amikor hívtak, nem maradt el a sokk, de szerencsémre a férjem és a testvérem is itt volt. A férjem hozta ki a telefonomat, de láttam, hogy falfehér, úgyhogy rögtön sejtettem, hogy valamit már tud. A doktornő elsőként a hogylétemről érdeklődött, ami azért volt furcsa, mert néhány nappal korábban voltam ellenőrzésen. Utána kérdezte, hogy nem gondoltam-e meg magam, mert volna donor. Még folytatta, de elnézést kértem, hogy adom a férjemet, a többit mondja neki, mert már képtelen voltam felfogni, amit mond. Csak annyit kérdeztem, megihatok-e egy nyugtatót, mert teljesen kivoltam.

Honnan jön a szív?

Egy másik történet, hogy az ország bármelyik részéből három óra alatt odaérjen az ember Pozsonyba. Amikor megtudja, hogy átültetésre megy, be kell jelentkezni a 155-ös számon és a biztosítónál, mert a repülőutat megtérítik. Csodával határos módon aznap rendeztem el a repülőt. Háromnegyed háromkor kaptuk a hívást, és fél ötkor még senki sem jött. Nekiestem a férjemnek, hogy tegyen valamit, végre van donor, s nem érek oda, ugrik minden. Kiderült, hogy azért nem jöttek, mert Kassán akkora volt a vihar, hogy nem tudott felszállni a helikopter. Küldenek mentőt, s készítenek egy speciális kisrepülőgépet – mondták, mire a férjem kérdezte, melyik irányból jön a mentő, megyünk elébe. Tiltakoztak, hogy nem lehet, erre rájuk ripakodtam, hogy én magam vállalom a felelősséget, nekem az idő számít. Elindultunk, a férjem száguldott. Rászóltam, hogy ennyire azért ne siessen, mert végül még nem lesz szükség a donorra. Aztán találkoztunk a mentővel, áttettek, vérnyomást mértek, a repülőtéren már várt az orvos, egy egészségügyi dolgozó meg két pilóta, és mentünk. Fél órán belül Pozsonyban voltam; ott szintén várt a mentő, szirénázva vittek a szívkórházba. A repülőben beszélgettünk az orvossal, s elkottyantotta, hogy reggel Besztercebányára mennek, onnan hoznak szívet. S ahogy felvettek az osztályra, két nővér jött be, az egyik a másiknak mondja, hogy miért kell újra vért venni, miért kell ez Besztercebányának. Megkérdeztem, hogy máris lesz a műtét. Mondták, hogy nem, csak holnap reggel. Hoppá – gondoltam –, akkor az én szívem onnan fog jönni holnap reggel.

Hat és fél órás műtét

Nyilván kaptam valami bódítót éjszakára, mert semmire sem emlékszem; csak reggel eszméltem, hogy le kell zuhanyozni. Ágyastul vittek a műtőbe, de annak a belsejére se emlékszem. Elaludtam, és három napig aludtam. Utólag mondták, hogy hat és fél órán át tartott a műtét. Amikor fölébredtem, bejött az orvos, hogy »kivesszük a másik csövet is«. »Milyen másikat?« – kérdeztem. Mire ő, hogy »tegnap kivettük az egyiket, ma kivesszük a másikat is«. Utána mondták, hogy mennyit aludtam, s hogy jó is, mert a nagyon nagy fájdalmakat átaludtam. Csakhogy hólyagok jöttek ki a számon, még a vizet is sírva ittam meg; a konyháról folyton kérdezgették, hogy mit tudnék megenni. A herpeszt azzal magyarázták, hogy a lélegeztetőgép csövétől van, amin keresztül az ember a gyógyszereket kapja. Biztattak, hogy majd elmúlik, de négy hónapja volt a műtét, s a szám még mindig nincs rendben. Nagyon lefogytam.

Operáció után nem éreztem nagy fájdalmat, igaz, ez attól is függ, kinek milyen a fájdalomtűrése. Viszont nem tudtam talpra állni, újra tanítottak járni, járókerettel. A kórházból két bottal engedtek haza. A gyógyszerek mellékhatásaival is nagyon megküzdöttem. Az immunszuppresszív gyógyszerektől úgy reszkettem, mint a kocsonya, fájt mindenem. Mert azt tudtam, mitől sajog a mellkasom. Eleinte borzasztóan gyenge az ember, s még az is megvan szabva, hogy nem ehet nyers zöldséget, nyers gyümölcsöt, élő flórás termékeket, sajtokat, joghurtot, sütve semmit, csak párolva; rettenetesen korlátozva van ez. Állandóan éhes vagyok most is, mindig ennék, de vigyáznom kell, mert nem nagyon szabad meghaladni azt a súlyt, amennyi voltam.

Kapott egy esélyt

Augusztusban hagytam el a kórházat, közben ugyan hazaengedtek tíz napra, hogy lássák, mennyivel fogom magam jobban érezni. Hála istennek nagyon jó az itthoni levegő. Azzal még mindig nem foglalkozom, hogy kitől kaptam a szívet. Ha megmondanák, megköszönném a családnak: nagy hálával tartozom, hogy lehetővé tették, mert egyébként az életem elment volna. Kaptam egy esélyt.

Az első három hónap nagyon rizikós, és egy évig 90 százalékos az esély, hogy a szervezet kilökheti az új szívet. Igyekszem nagyon vigyázni, nem járok emberek közé, gyógyszert íratni is a húgom megy, amit csak lehet, mellőzök. Minden nappal erősebb vagyok. A bal lábam még nem tökéletes, de már 3-5 kilométert sétálok egyhuzamban, mert ez nagyon fontos. Mondták, hogy nem szabad folyton feküdni, mindennap járni kell, közben megpihenni, ha fáradtságot érzek. Tízszer-húszszor kimegyek a kertbe, de az a legjobb, amikor hétvégén a férjemmel kimegyünk az erdőbe. Olyan ő, mint egy hajcsár, a neten olvasta, hogy egy perc alatt száz lépést kell megtenni. Persze én annyit megyek, amennyi jólesik.”

Eleinte minden héten végeznek biopsziát, a nyaki éren keresztül mintát vesznek a szívből, s a laboratóriumi értékekből már tudják, hogy az új szerv mennyire épült be. Jelenleg havonta ellenőrzik. „Az orvosok szerint már visszatértem a normális életbe, de csak a magam módján. Egyelőre még sok megszorítással kell élnem, mindenre oda kell figyelnem, hogy az immunrendszerem ne lökje ki a szívet, de ha figyelembe veszem, hogy azelőtt milyen rosszul éreztem magam, s hogy már nem szükséges az állandó felügyelet, akkor ez már egy csoda.”

Urbán Klára

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!