Levelezőink írták

Ad Koperta / Ha elhallgat a csengő

A Vasárnap 40. számában megjelent levélhez szeretnék pár megjegyzést tenni, amit nagyon megható volt olvasni nekem, aki már az 50-es években szintén tanítottam az alapiskolában. Dicséretet érdemel a pedagógusnő, aki arra szeretné a fiatalokat biztatni, hogy akármilyen szakmát is választanak, ne vesszenek el a világban, mert a tudást nem veheti el senki. Sajnos nem a gyerekekben vagy a szülőkben van a hiba, hanem a politikában, mert hiába szerzi meg valaki a diplomát, ha Szlovákiában nem tudja érvényesíteni a tudását. Megtörtént a rendszerváltás, de azóta csak még rosszabb lett a helyzetünk, mert bár ígérgetnek mindent, nem tartják be. Legalább a mezőgazdaságot ne tették volna tönkre. A szántóföldek itt vannak ma is.

Hát kérem a nagyra becsült Politikus urakat, hogy ébredjenek fel, ne legyenek olyanok, mint a Petőfi-versben Pató Pál: „Ej, ráérünk arra még!”, mert „Még kér a nép, most adjatok neki”!

Dobos Piroska, Nagytárkány

Fél évszázad távlatából

Ötven évvel ezelőtt 1968. október 1-jén kezdtük meg tanulmányainkat Nyitrán a Pedagógiai Fakultáson, magyar–német szakon. Ebből az alkalomból gerencséri csoporttársunk úgy gondolta, találkozóra hív bennünket, hogy felidézzük az első közös emlékeket és a tanulmányi idő izgalmas eseményeit.

A mai Konstantin Filozófus Egyetem épülete előtt találkoztunk. Érkezésünk után végigsétáltunk az iskola folyosóin, elmentünk a magyar és német tanszékre, ahol annyi vidám órát töltöttünk, beleértve a vizsgák körüli izgalmakat is. Az egyik nagy előadóterembe is bekéredzkedtünk, beülve a padokba újból fiatalnak éreztük magunkat. Az ötven év alatt sok változást megélt épületet gazdag élményekkel hagytuk el, majd a városközpontba mentünk. Nem győztük csodálni a korszerűsített házakat, utcákat, ami természetes is, de mi mindent az ötven évvel ezelőtti állapothoz hasonlítottunk. Elmentünk a kollégiumba is, ahol annak idején sokat tanultunk, mókáztunk és szórakoztunk. Utunk ezután Gerencsérre vezetett csoporttársnőnkhöz. Ott újabb kellemes órákat töltöttünk együtt. Az ízletes vacsora után se vége, se hossza nem volt a vidám történeteknek, amelyeket az idő múlásával is megőriztünk. Szó esett a pedagógiai pályán eltöltött 35-40 esztendőről is, ami sok-sok felelősséget, helytállást és pedagógiai sikerélményt jelentett számunkra. Vendéglátónk gondoskodott a meglepetésekről is. Az asztalra került egy hatalmas torta a csoport névsorával. Emlékül pedig kaptunk egy bögrét, amely közös fiatalkori fotóval és gyönyörű idézettel lett díszítve. Tisztelettel emlékeztünk elhunyt tanárainkra is, akik alapos tudással felvértezve indítottak bennünket a pedagógiai pályára. Köszönjük ezt a felejthetetlen találkozót a gerencséri Szelesné Szombath Marika csoporttársunknak.

Raffayné Vass Márta, Nagymegyer-Izsap

Jubileumi ünnepség

Minden évszaknak megvan a maga varázsa, szépsége. A tavasz az ébredő, a nyár az érlelő, az ősz a termelő, szüretelő, a tél a pihenő. Az emberi életben is vannak időszakok, amelyekről nem szabad és nem is lehet elfeledkezni. A gyorsan elmúló fiatalságról, az örömekről, a gondokról, a sikerekről vagy a gyakori problémákról. De a mi generációnk valahogy mégis iparkodott, küzdött. Úgy elmúlt az életünk nagy része, hogy észre sem vettük. De vannak, akik a családon kívül számon tartják falunkban, Nagydarócon is az eseményeket. A helyi közösségi központ és a községi hivatal meghívására jubileumi találkozón vettünk részt szeptember 26-án a helyi kultúrház üléstermében azok, akik ez évben töltik be a 80., a 70. és a 60. életévüket. A helyi alapiskolások tartalmas kultúrműsorral köszöntöttek bennünket, ünnepelteket. A Közösségi Központ vezetőnője, Kurčik Irma és polgármester asszonyunk, Rubint Vierka olyan megható s emlékezetes köszöntőt mondtak, hogy sokunk szemében könny csillogott. Mert nem gondtalanok, egyszerűek a mi napjaink sem, küzdeni, harcolni kell a betegséggel, anyagi gondokkal vagy a magánnyal és más problémákkal. De ha vannak körülöttünk a családtagokon kívül olyanok, akiknek még fontosak vagyunk, és éreztetik velünk a szeretetüket, tiszteletüket, könnyebb mindent elviselni. Az összes ünnepelt, meghívott nevében ezúton is szeretném megköszönni a szép találkozót, a figyelmességet, a jó hangulatot és a törődést! Tisztelettel egy ünnepelt, aki szintén betöltötte a 70. évét, és marad kitartó, hűséges olvasója a Vasárnapnak!

Dorók Erzsébet, Nagydaróc

50 éves találkozó Tardoskedden

Kilyukadt a zsák a találkozóktól. Minden héten összejönnek valakik az iskola régi diákjai közül. Nemrég is „diákzsivajtól” voltak hangosak az „új iskola” folyosói, tantermei. Az épület 42 éve nyitotta meg a kapuit mint új iskola, de a jelző ma is ráillik, mert a Tardoskeddi Szemerényi Károly Magyar Tannyelvű Alapiskola szebb, mint egy új. Az épületet termálvízzel fűtik, újak az ablakai, ajtói, a mennyezeti világítótestek, a bútorok és a padlózat is. A tantermekben a legkorszerűbb segédeszközök könnyítik a tanítást-tanulást, a széles lépcső alján az erre rászoruló diákok részére lift van. Lenyűgöző látvány, az emberben előjön egy verssor: „Mint egy fényes palota, olyan ez az iskola.”

Legutóbb azokkal a régi tanulóimmal (valamikori kis elsőseimmel) találkoztam ott, akik 1953-ban születtek, tehát 1959-ben léptek be kisdiákként a régi fiúiskola épületébe a templommal szemben (vastag falak, szűk folyosók, a tantermek sarkában még kályha, olajos padló...), 1968-ban ballagtak el onnan, és mentek a szélrózsa minden irányába. Most, 50 év után jöttek a helyiek, a környéken megtelepedettek, de jöttek messziről, más országokból is. A szervezők leleményességét, fáradhatatlanságát tanúsítja, hogy felkutattak mindenkit, s aki tudott, jött. Összesen 43-an. A többiek, 17-en nem jöhettek, ők már máshol találkoznak.

Akkor, régen, a 91 kis elsős három osztályt alkotott. A következő tanév kezdetére kissé csökkent a létszám. A környező városok lakótelepei néhány családot elvittek, így gyerekeket is. A megmaradt 87 kisdiák számára iskolánk csak két osztályt nyithatott, a két második 44 és 43-as létszámmal indult. Akkor kissé összekeveredtek, és a következő hónapokban a nagy létszámú osztályok minden hátrányát kipróbálták, de összetartó, jó közösségekké nőtték ki magukat. Az összetartás ma is jellemzi őket. Közösen szervezték meg az 50 éves osztálytalálkozót. Az érkezőket a szépen előkészített nagy folyosón az iskola igazgatónője, PaedDr. Tóth Szilvia fogadta igazi vendégszeretettel. A régi diákok között az édesapja is ott volt. Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba c. versét D. Katika, az iskola 7. osztályos tanulója mondta el. Az osztályfőnöki órán a résztvevők beszámoltak arról, hol élnek, mit csináltak aktív korukban, és szóba került a család, a gyerekek, unokák. Ahány ember, annyiféle sors, öröm, siker, megpróbáltatás. És itt a találkozó egy beszámoló erejéig kétnyelvű lett. Sz. Marika sorsa úgy alakult, hogy az első osztály után családja Csehországba költözött. Ma már csak csehül beszél. Magyarul csak ért.

A beszámolók után a jelenlevők kivonultak az iskola gyönyörű virágos-fás átriumába, ahol koszorút helyeztek el az elhunyt pedagógusok nevével jelzett kopjafánál. A másik koszorút a temetőbe vitték elhunyt osztálytársaik emlékére. Utána a Szent István-templomban részt vettek az ünnepélyes szentmisén, s a találkozó kellemes hangulatban, vacsorával és remek szórakozással folytatódott reggelig. Köszönöm a szervezőknek a mindenre kiterjedő, figyelmes rendezvényt. Örülök, hogy ott lehettem, láthattam, hallgathattam régi kisdiákjaimat, örülök, hogy valamennyien értékes emberek lettek, akikre büszke lehet régi iskolájuk és a tanító nénijük:

Csomó Magda, Tardoskedd

Értük is szól a harang

Amikor még a szülőfaluban, Kamocsán laktam, ha megszólalt a templom lélekharangja, mindenkiben felmerült a kérdés, vajon ki halt meg. Az évek során többször is megkondult a harang emlékezve azokra, akik itt születtek, de 1948-ban kitelepítették őket Magyarországra. Az volt a kívánságuk, hogy a szülőföldjükön harangszóval vegyenek búcsút tőlük, akik még ismerték őket a régiek közül. Sajnos már csak kevesen vagyunk, akik még emlékezünk a rokonokra, szomszédokra, akiket 70 évvel ezelőtt száműztek, deportáltak. Nyugodjanak békében ott az idegen földben.

Özv. Tót Irén, Komárom

Vasárnap a Vasárnapról

Mióta a világ világ, a vasárnap szó ünnepet, pihenést, örömöt jelentett az emberek életében. De nekem és bizonyosan nagyon sok olvasónak dupla ünnepet jelent, ha kezébe veszi a Vasárnapot, és olvassa. Én mindig elmélázom a témák felett, és megtárgyalom az ismerőseimmel, legtöbbet egy régi munkatársnőmmel, Margitkával. Akárcsak jómagam, ő is egyedül él, és a Vasárnapban keressük a kapaszkodót, hogy ne legyenek annyira egyhangúak, szomorúak a hétköznapjaink. Így hát ha megjelenik a Vasárnap, akkor folyik a duma. Mindig megegyezünk abban, hogy ha nem lenne a Vasárnap, üresebb lenne szellemi életünk. Ő elsősorban a Koperta rovatot nyitja fel, mert abban legtöbbször a magunkfajta egyszerű emberek élete tárul elénk. Hogyan élnek a magyar ajkú polgárok, a beteg emberek, a nyugdíjasok stb. Hogyan tudják a naiv idős embereket becsapni, meglopni, hol éri őket támadás napjainkban. De a derekasságaikról is szó esik. Figyelmeztetnek sokszor, hogy ne essünk bele önkéntelenül az ügyeskedők csapdájába. Mindig jólesik, ha figyelmeztetnek bennünket. Természetesen elénk tárul a nagy emberek élete, sorsa is, de az egyszerű emberek sorsáról leginkább a Koperta ad hű képet. Nagyon szeretjük Hunčík úr, Mayer András írásait, én személy szerint Koller Péteréit, a verseket, a keresztrejtvényt, a főzőcskét, de a vicceken is el-elmulatgatok.

Az születésnapi Vasárnapból sok mindent megtudtam a lap szerkesztőiről, munkatársakról és hát az értékes segítő kezekről. Hosszú idő óta hű olvasója, csodálója vagyok a Vasárnapnak. Szeretném megköszönni munkájukat, fáradozásaikat és azt is, hogy sok éven keresztül leközlik írásaimat, így tájékoztathatok a Kassán élő magyar emberek mindennapjairól. Kívánok további munkájukhoz sok sikert és jó egészséget.

Tóth Éva, Kassa

*

Nagyon tetszett nekünk az ünnepi dupla szám, főleg hogy a szerkesztőgárda fényképe is belekerült. Mivel személyesen csak némelyikükkel találkoztunk, így legalább a fotók segítségével megismerhettük Önöket. További sikeres munkát kívánok az egész szerkesztői csapatnak:

Hostina Irén, Komárom

*

Vasárnap van, amikor e sorokat írom. Eredetileg csak a megrendelési szelvényt készültem a borítékba tenni, de talán megmagyarázom, miért is a két szelvény. Gyerekkoromban járattuk az Új Szót és a Vasárnapot is, miután férjhez mentem (26 éve), a férjemmel úgy döntöttünk, hogy maradunk az Új Szónál, és néha-néha vettem Vasárnapot is. Már azon tanakodtam, hogy megrendelem, csak hát mindig lebeszéltem magam. Nevetve olvastam a lapban, hogy azzal a furcsa „keddvárós” érzéssel nem vagyok egyedül. Mindig várom az új szám megjelenését, és otthon rögtön átlapozom (néha vesztemre, mert alig bírom letenni). A férjemtől a házassági évfordulónkra pénzt kaptam (betegen nem tudott most meglepni) azzal, hogy vegyek magamnak, ami tetszik. Nos, én a Vasárnapot választottam, most inkább nem mentem a virágüzletek közelébe sem! Így talán hamarabb örülhetek neki olyankor is, mikor a keddi napokon egész nap munkában vagyok, és szerdáig kell várnom, hogy megvehessem. A második szelvény pedig az anyukámé.

Munkájukhoz, aminek mi, olvasók élvezzük gyümölcsét, nagyon jó egészséget mindnyájuknak, sok sikert, boldogságot és sok jó ötletet kívánok!

Jancsó Ilona, Farkasdról

*

Az ünnepi szám parádésra sikeredett, és ne szabjuk ki magunkat az időből, remélem, még legalább száz évig megjelenik a Vasárnap. A bemutatott alkotógárdának további sikereket és megfelelő elismerést kívánok, mind az olvasók, mind a kiadó részéről.

Gazdag József, Jányok

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!