Szabó István írása
Titkosítás
– Képzelje, szomszéd, ledoktorált az unokaöcsém, az Otyika. A minap azzal jött, hogy: »Bácsikám, már szólíthatsz doktornak.«
– Ne, te, ne...
– »De, de... – mondta. – Én is titkosítottam a doktori disszertációmat. – Csaknem te is? – Mit te is? – Plagizáltál? – Mit képzelsz, bennem van betyárbecsület és a szakma iránt is tisztelet. – Hát akkor? – Ha magas rangú közhivatalnoknak lehet, akkor nekem is lehet, elvégre egyenjogúság van. Ne csámcsogjon az én szakdolgozatomon bárki fia-borja, és el ne lopja az én szellemi termékemet! – És hozzájárult ehhez az egyetem? – Tudod, én nem az egyetemen titkosítottam. Álokra hivatkozva kikölcsönöztem, és elzártam egy bankfiókban. Úgyhogy páncélszekrényben van! – Mi lesz, ha keresik? – Nem keresi azt senki, van nekik elég gondjuk. Különben a kölcsönzés csak szóbelileg történt, nincs írás róla. De ha idővel keresnék, akkor sincs baj, eltűnt, senki sem tudja, hogyan.«
Volt már ilyenre példa. Ha plágiumügyről hallok vagy olvasok, elgondolkodtat, vajon mi késztet egyeseket ilyesmire. Annyira kevéssé bíznak saját képességükben? Annyira hajtja őket a fontosság vágya, az elismerés utáni sóvárgás? Valami gyötrő, csillapíthatatlan éhség kielégítése, a nagyravágyás ösztönzi őket, noha nem párosul kellő tehetséggel? Az motiválja az ilyet, hogy felnézzenek rá? Így? Az ilyennek nincs lelkiismeret-furdalása?
Nincs, mert az is oly könnyen elsimul, mint maga az ügy. Maguk az ilyen kétes-pecsétes-tisztátalan-méltatlan ügyek.
Szabó István
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.